Szerző: rezeda

Szombathelyi újságíró.

Kampec dolores XLVI. – Aperire versek

Miután Béla a föltámadás alternatív módozatának bemutatásával a templomba üldözte a csoszogó öreget, és emiatt még megvetően utána is szólt szerencsétlennek nevezve őt, és azt is beismerte a fröccsök urának, hogy hülye, mint emlékezhetünk rá, a kétségbeesés zöld tengerébe merült alá, de csalódnia kellett a hívogató mélységben.

Nem tudott szabadon lubickolni a búbánatban, ami pedig most leginkább megfelelt volna, mert mindenféle zöld hínárok, liánok és moszatok, medúzák és polipok állták útját, hogy a múltjában akadály nélkül tempózhasson, és mivel a levegője is fogytán volt, fölbukott az árból, mert rájött, hogy már április van, és ahogyan ez a „fölbukás”, mint menekülési útvonal bevillant megviselt tudatába, még a víz alatt azt bugyborékolta: Attila.

Fölnézett hát, hogy visszatérjen a valóságba, zöld algákat köpdösött ki, zöld kagylókat és csigákat szedett elő a zsebeiből, zöld növényeket törölt odébb vérveres szemei elől, hogy megláthassa immár örökös harcban álló elvarázsolt hazájának tábori szürkéjét, és úgy döntött, hogy nincs bocsánat, és látta azt, hogy nincs értelme semminek sem. S mivelhogy a nemrég előadott evolúcióban csalódnia kellett, eldöntötte, hogy szavakból épít magának új világot.

– Éljen aperire. – Ezt jelentette ki fennhangon, és a kocsmáros, aki már sok elvarázslást tapaszalt barátjánál, idáig már képtelen volt követni őt, és bambán csak annyit tudott kérdezni: – Mi van már megint? – Egy fröccsért megmondom. – Bújt elő a rövidnadrágos óvodás Bélából, vigyorgott erősen, és látszott, hogy a fogai közé zöld algák szorultak, jelezve a helyzet abszurditását, de már nem volt mit tenni. Megkapta az italát, belekortyolt, és föllapozta agyának féltőn óvott lexikonját.

Kinézett a poros térre, ahol a két közmunkás épp a nyiladozó pitypangokat kaszálta a Szentháromság szobor mellett, azt sem tudva, hogy ezzel a forradalmárok közé álltak, mert nem lesz mit megírni. Bélát, akár a hiperaktív élőlényeket, ez a látvány majdnem eltérítette, de Malackához hasonlóan biztatta magát, hogy gondolj, Béla gondolj, így merítve erőt, hogy az elébe tolt kérdésre feleljen, és meg is tette, becsülettel

– Tudod-e drága barátom – kezdte az előadást, és a fröccsök ura tudta ebből, hogy ma megint kemény napja lesz -, tudod-e, hogy a barbár rómaiak ezt a csodás hónapot, amiben épp ücsörgünk, Venusról, Mars kedveséről nevezték el, mert mindig csak a dugással voltak elfoglalva? – A kocsmáros fölsóhajtott. – És? – Tette fel a menekülő kérdést. – Venust Aperirének is hívták, íme uram gyönyörű áprilisunk szűkebb etimológiája. – Így váltott Béla degenerált professzor alakra, s miközben a kocsmáros keserédesen fölsóhajtott, még kiegészítette a tudnivalókat. – A népek Szent György havának nevezik, ebből is látszik, hogy Krisztusban nem volt semmi költészet.

Ekkor érezte úgy a fröccsök ura, hogy most már nem lesz megállás, és úgy is történt. – Három sátán is született áprilisban majdnem ugyanazon a napon. – Mélázott Béla, és el is mondta. – Huszadikán ünnepelhetnénk a jó Adolf, minden zsidók örök barátja világra jövetelét, de ezt inkább ne tegyük. Huszonkettedikén meg a még jobb Vlagyimir Iljics születésnapja van, neki se vigyünk virágot, ha javasolhatnám. – Ennyit mondott Béla és kortyolt egyet.

– És a harmadik? – Vált érdeklődővé a fröccsök ura. – Ki a harmadik? – Ja, huszadikán születetett a bátyám is. – Erről a kocsmáros nem tudott, viszont újólag lehülyézte a barátját, akit ez egyáltalán nem zaklatott fel, mert törés nélkül folytatta tovább. – Viszont az sem biztos, hogy a jeles napokat megérjük, mert baromira közelít az A2014JO25. – Váltott titokzatosra Béla, és már kérdezni sem kellett, úgy ömlött belőle agyának folyékony tartalma.

– Ez egy gusztusos kődarab, egy cuki kisbolygó, és tizenkilencedikén itt, a szomszédban, úgy nagyjából kétmillió kilométerre készül elhaladni a mi drágalátos Földünk mellett, és elég neki, hogy a téridő görbülete csak egy csöppet változzon, és akkor lesz csatt meg bumm, valamint hűha, akkor leszünk az atomkor dínói, és a messze jövendőben háromfejű lények találják meg a kövületeinket. A kreacionistáknak viszont jó lesz, a bádogbánosnak meg a duplagyűrűsöknek is. Az ő lapos Földjüket ez egyáltalán nem fenyegeti. Ülnek majd a peremén, és lógatják a lábukat a semmibe.

A fröccsök ura nem tudott megszólalni, így semmi sem akadályozta meg Bélát, hogy folytassa az áprilisát. – Tudod, hogy tegnap, nyolcadikán volt az emberszeretet világnapja? – Ezt a kérdést tette fel, de egyáltalán nem várt rá választ. – Jó alkalom ez arra, hogy nyájas világunkban csecsemőket fejezzenek le, kiskölkeket irtsanak gázzal, desszertnek pedig cuki kis bombákat hajigáljanak a nyakukba. Kedves fajunk így ünnepelte ezt, hogy más alávalóságokról most ne is essék szó.

Béla elmélázott kicsit, a füléből kivakart még egy kis zöld algát, aztán, mint nagy titkok tudója, csillogó szemmel jelentette ki: – Holnapután meg tizenegyedike. – A kocsmáros ránézett a légyszaros naptárra, és nyugtázta, hogy így van, viszont nem tudta, mi következik ezután, milyen tartalmak és keserűségek bukkannak elő emiatt barátjából, aki csak egy papírt kért, tollat és vodkát, ami óhajokból a fröccsök ura már sejtette, hogy különös dolog fog születni. De nem szakadt le a plafon, mint azt várni lehetett volna, Béla nem emelkedett el a széktől, sem, hanem szuszogva, nyögve írni kezdett a kockás füzetbe, és fél óra meg még két újabb vodka elfogyasztása után a megvilágosultak tiszta szemével szólította fel barátját: – Ezt hallgasd!

És nekikezdett: – Földtől eloldja az eget a hajnal, és kis szíve nagyot, szorongva dobban. Fogj össze formáló alak, én vele mind csak hadakoztam. Föltaszít a ló. Harminckét évem elszelelt, éreztem: bársony nesz inog, tapsikoltak a jázminok. Intsd meg mind, mert nehéz ez a bánat, nem bírja az elme, segíts meg mindkét szükségemben, hogy gondjaid magamra vettem. Tudod, hogy nincs bocsánat, volt, aki úgy vélte, kolomp szól, és eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. – A fröccsök ura megértette, de nem volt vége, Béla csak mondta tovább.

– Le vagyok győzve, győzelem, ha van. Négykézláb másztam, fölszív a vágy, mint patakot a hőség, hány hét a világ, te bolond. Elbámészkodtam, rám esett, mint nagydarab kő, a valóság. Istenem. Gondjaim elől rejtegetlek, a gyerekek kiperegnek. Így éltem, és voltam én hiába, nappal, mint földet vad homok, közöny lep, izzó és konok. Már régesrég rájöttem én, kétéltű vagyok, mint a béka. Ijessz meg! Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. – Béla megpihent, kortyintott egyet, és folytatta.

– Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok, hogy ne rántson el a semmi sodra. Szerettél? Magához ki fűzött? Irgalom édesanyám, a gyermek pihenni vágyik, de nem jut el a nyugalmas ágyig, mert jó meghalni. Amúgy mit érdekelne a költészet maga. Csobog a langyos víz, ehess. A mindenséggel mérd magad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli. Intsd meg mind, kiket szeretek, legyenek jobb szívvel hozzám, vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám.

Csorogtak már a könnyei, de nem a világot, hanem a szépséget elvesztő módon, és a kocsmáros szívében olyan melegség lett, mint már nagyon régen nem, mert rájött, hogy az egész színjáték mindenféle születésnapokról, a kisbolygóról csak azt szolgálta, hogy Béla fölüthessen a fejében egy régi, porosodó verseskötetet, és előadja annak kivonatolt tartalmát, csak azért, hogy bemutassa, élni ugyan lehet, de enélkül nem érdemes. Ekkor megkondult a rohadt templom elcseszett harangja, és letarolta a születőben lévő csodát. – A rohadt életbe. – Konstatálta Béla a valóságot. – A rohadt, mocskos, kurva életbe. – Tette hozzá, és újólag elmerült, ám ezúttal a lét elviselhetetlen könnyűségébe.

Kaja a hűtőben

Két dolog teljesen biztos Farkas Flóriánnal kapcsolatban: eltűnt, és nem éhezik. Másfél milliárdot valahová elvarázsolt, baja ebből egy gramm sem támadt, volt neki luxusirodája, luxusautója és luxuslófasza is a milliós fizetése mellett, de Pártunk, aki nagyon bőkezűen gondoskodik az ő hülyéiről, emellett még úgynevezett „hűtőfeltöltési” pénzt is adott neki, négyszázezret eddig, és még mindig ad.

Igaz idén eddig még csak húszezret, de azért mégis, meg mindjárt itt a húsvét, köll a sonka, ebből fakadólag lesz az még több is. Képviselőnek és Fidesz-hülyének lenni kifizetődő foglalkozás egyébként és mellékesen, hiszen lakhatási támogatás, kilométerpénz, és még ki tudja, milyen néven nem tolják a dellát az országot tönkretevő balfaszok zsebébe, hogy azok még csak véletlenül se találkozzanak a magyar valósággal.

De ez a hűtőfeltöltés, ez unikum, sőt, egyenesen hungarikum, ha már a halászlé is az. Hogy Orbán Viktor ügyel pincsijének gyomori jólétére, az egyáltalán nem véletlen, hiszen maga is orálisan fixált, ahogyan egyre bővülő derékmérete, ereszkedő tokája és puffadó pofája is mutatja. Orbán és a jófajta magyaros ételek bensőséges kapcsolata közismert, vénségére pótolja be, ami kölökkorban kimaradt, mert párttitkár papája inkább pofán verte, mintsem etette volna.

Egyetlenünkről tele van a net megható képekkel, midőn kolbászt tölt, kolbászt simogat, csülköket, combokat cipel, bográcsban főlő trutymókat kavar, valamint rántott húst szeletel szuszogva. Desszertként demizsonokkal birkózik, és szotyolát majszol. Két kép és két eset azonban kiemelkedik a permanens zabálásból is, amelyek bemutatják kedves vezetőnk ételbéli mohóságát.

Az egyik, amikor az ország háza előtt tüntetők csokit küldtek be neki, kérvén ügyük támogatását. Semjénnel együtt zabálták föl azt, és természetszerűleg nem támogattak semmit sem. A másik pedig az az ünnepi nap, amikor egy lakótelepi vendéglőben étkezett a mi jótevőnk partedlivel a tokáján, és ez híveit imák megírására késztette, jól mutatva szavazó bázisának szellemi állapotát.

Ilyenek íródtak akkor: „Szeretem, hogy Miniszterelnökünk be tud ülni egy lakótelepi étterembe, holott megtehetné, hogy csak osztályon felüli helyeken étkezzen. Számomra ez nagyon szimpatikus, emberi, tiszteletre méltó megnyilvánulás.” Vagy még: „Hihetetlen, hogy még ma is milyen alázattal, gyermeki tisztasággal ül le egy terített asztalhoz. Semmi úri gőg, semmi felesleges hacacáré. Jó étvágyat Miniszterelnök Úr!”

Innentől fogva kérdésünk nincsen, csak tátott szájjal figyelünk és mélázunk. Például azon, hogy a proletárnak is lehetne „hűtöfeltöltési”pénzt juttatni, ami adományt nevezhetnénk akár normális fizetésnek is, ebben a kegyben azonban nem részesíti szeretett népét a mi uralkodónk. Ehelyett rezsit véd immár Brüsszellel szemben, azt a rezsit, amely olcsóbb lenne, ha világpiaci áron adná a naftát, de ez messze vezet kulináris tárgyunktól, így hagyjuk is most.

Van Orbánkirály birodalmában mintegy kétmillió alattvaló, akikre rohadtul ráférne ez a kis mellékes juttatás, ami a mi Flórinknak jár. Igaz, lehet, hogy többségüknek még hűtője sincsen, így a logika azt diktálja, hogy nincs is mit feltölteniük. Talán ezért állnak hosszú sorokban az utcán, amikor ételt osztanak, ami liberális perverzió, ezért például legutóbb a Klauzál téren próbálták meg ellehetetleníteni az ebbéli kéjeket.

Más oldalról megközelítve a dolgokat, itt van például az SZJA. Erről kedves vezetőnk évek óta pofázza, hogy egyszámjegyű lesz. Országunk rohadt jól teljesít, mint azt nagy plakátokon elmagyarázták nekünk, és mégsem lesz ilyen Pedig, ha ez megvolna, a minimálbéres mókus, akikből annyi van, mint a Burgban hercegnő (by: Svejk), szóval a minimálbéres rágcsáló havi mintegy nyolcezer forinttal kapna többet, ami már maga egy „hűtőfeltöltés”, de ilyen nem lesz, mint Lázár Annyit Isér miniszter ezt csütörtökön elmagyarázta.

Nem szoktam személyes gondjaimmal előhozakodni, ebben a kontextusban viszont muszáj. Jönnek itt egyfolytában az ÁFA csökkentésével, hogy attól kurva sok pénz marad a keményen dolgozó kisember zsebében, mint például legutóbb a tej, ugye. Január másodikán, midőn ennek a sarca lecsökkent, fütyörészve mentem a nemzeti COOP-ba, ahol kedvenc italom addig száznyolcvankilenc pénzt kóstált. Mondom magamban, máma tejbe feredőzök, és mit ád Isten, a csökkentés után ugyanaz az ital kétszázötvenkilenc lett, és azóta is annyi.

Ez eddig nem baszta a csőrömet, mert mit lehet tenni, ugye, ez a „hűtőfeltöltési” lázár azonban megroppantott bennem valamit. Hogy végül is a mi pénzünkből hizlalják a Flórit, a mi pénzünkből borozgat a KDNP, ami ugye szintén kiderült, meg hogy a mi pénzünket zabálja föl vezérünk a lakótelepi kurta kocsmában, mert nem esztergálásból él, és nem is élt még sohasem. Ilyképp az a végkövetkeztetés, hogy már közel harminc éve tartjuk el, és jól nagyon, mint azt Kim Dzsongunhoz egyre hasonlatosabb külseje – és belseje – is mutatja. És ez pofázik nekünk. Na nemá, mivelhogy az életünket is fölzabálja.

Kopaszok jönnek

Máig visszhangzik a visítás, amit 2006-ban csaptak drága honfitársaink, akik orbáni szervezésben rendszert dönteni mentek ki a friss levegőre, és azonosító nélküli rendőrökkel találták magukat szemben. Azóta is ezen rugóznak, viszont azokon legalább egyenruha volt, ami manapság már nincsen divatban.

A minap, amikor a CEU legyalulása miatt gyűlt össze a jobb érzésű nép, szembe találta magát az egyenruhásokkal megint, desszertként meg a soraiban találkozott kopasz alakokkal, akik belülről óhajtották hergelni őket, hogy szemből mondjuk nekiláthassanak gumibotozni.

Utóbb kiderült, hogy ezek a kopaszok nem azok a kopaszok voltak, akik a Fidesz székháznál a savazós bácsit védték, és se nem azok, akik meg az NVI-nél tevékenykedtek spontánul épp, mert arra akadt dolguk. A kopaszok nemzetünk lelki épségének hű őrizői, ezen kívül Kubatov et. kebelbarátjai is egyben.

Ezek a mostaniak viszont nem fizetett verőlegények, hanem jól képzett rendőrök voltak, és csupán civilben, hogy ne legyen feltűnő a dolog, valamint természetszerűleg mindenféle azonosító nélkül, ami hibát azzal magyaráztak utóbb, hogy letépték róluk a kontrollálhatatlan egyetemisták, na ja.

Mindebből kitetszik, hogy a rezsim szintet lépett, a Rubikonon meg a tüntetés utáni történésekkel kelt át, midőn az egyik külföldi demonstráló lakásán jelent meg a szerv, és addig nem is volt hajlandó távozni onnan, míg körbe nem szimatolhatott.

Rossz amerikai krimikben ilyen helyzetekben van erkölcsi dilemmája a hős nyomozóknak, hogy de hát nincsen nálunk bírói végzés a behatolás hivatalosságáról, ilyen elavult, csak a hanyatló nyugatra jellemző szarakodás viszont a mieinkre nem jellemző.

Sőt, ezeknek bejárásuk van hozzánk, mert egy magyar tüntetőhöz meg egyenesen kezében kulcscsomóval érkezett az ellenőrzés, csak amikor meglátták, akkor jött lányos zavarba, és nemlétező lakások meglátogatásáról értekezett. Ennek ismeretében nyer értelmet az is, ami pár hónapja velem történt.

Egyik éjszaka arra riadtam, hogy két rendőr költöget a nagyon ritka legédesebb álmomból a nyomorult szobámban, és kilétem felől érdeklődik. Én pedig még a REM kábulatától sújtva mesélem el, hogy ki vagyok, és erre azt mondják, bocs, akkor a szomszédba jöttünk, és el is vitték a jóravaló fiatalembert, de reggelre már otthon volt.

Voltaképp azóta sem tértem magamhoz igazán a sokkból, és azt sem tudtam, hogyan jutottak be a lakásba, de a jelek szerint kulccsal, mint a tüntetőkhöz. Ezek így összességében ölég szar érzést generálnak az emberben, viszont eszébe juttatják fiatal éveit.

Már elmeséltem, az újszülöttek kedvéért azonban újólag összefoglalom röviden, hogy egy kádári ilyen Bretschneider miképp faggatott engem hosszasan egy kocsmában a buddhizmus mibenlétéről, mert meghallotta a szájamból azt a szót, hogy szakralitás, amit veszélyesnek vélt, mintha máma mondanám azt, hogy liberális.

A haseki Bretschneidernek elég volt annyi, hogy a Kehelyben Palivec úr azt mondja, a császár őfelségének képmását leszarták a legyek, és már vitte is a Pankrácba. Nem vagyok egy vészmadár, de e kor eljövetelét vizionálom újra, az egész Kossuth tér is ezt szimbolizálja, de újabb megerősítések is vannak.

A nagy Oroszországban törvény született arról, hogy Putyin bácsit nem lehet buzi bohócként ábrázolni, és ez se vicc. Viszont ismerjük a mi kedves vezetőnk megmagyarázhatatlan vonzalmát a sztyeppék kiismerhetetlen világához, következésképp benne van a pakliban, hogy lemásolja ideálja paranoid hülyeségeit.

Erre minden esély akkor lesz meg, ha áldásos tevékenysége nyomán kibasznak minket az Unióból, mint macskát szarni, hogy ezzel a népies fordulattal éljek, és akkor jön el a kopaszok igazi kora, akik mókás egyesületté szerveződhetnek, barna inget ölthetnek magukra, a folyományokat meg ismerjük poros történelemkönyvekből.

Ebben a leharcolt kuplerájban, ebben a fortyogó entrópiában egyetlen vigaszunk azért lehet, mert mindezek azt mutatják, hogy a mi despotánk tulajdonképpen be van szarva. És ha erre gondolok, helyzetem bármennyire reménytelennek tűnik is, mégiscsak elégedett vagyok.

Nyüves életünk

Voltaképp senki nem ismerte a férfit, aki már egy éve ült a kocsma sarki asztalánál, tulajdonképpen nyitástól zárásig. Olyan hatvanas lehetett, nem volt sem szakadt, sem koszos, sem büdös. Ha ilyen lett volna, nem is ülhetett volna a sarokban naphosszat, a kocsmáros ilyesmire ugyanis nagyon kényes volt. Sőt, emellett barátságosnak volt mondható, hiszen hajnaltól estig ment az ivójában a tévé, az emegy, mindig csak az emegy, és ő, ha nem kellett fröccsöt kotyvasztania, akkor a törzsvendégekhez telepedett, és nagy hangon megbeszélték mindig a világ folyását.

Ezzel a hatvanassal azonban nem sikerült emberi kapcsolatot kialakítani, ami azt jelentette, hogy ez a hatvanas senkivel szóba nem állt, csak ült ott mindig a kialvatlan szemeivel, és jobb híján hallgatta a tévét. Meg nézte is. Azt hihették volna, hogy beszélni sem tud, viszont fröccsöt, azt tudott kérni, ezért egy idő után ezt a föltételezést elvetették, a kocsmáros és a törzsvendégek is. Egy év hosszú idő, így a törzsvendégek szorgos kutató munkával kiderítették, hogy a néma indiánt Józsinak hívják, két éve nincs munkája már, közmunkára meg valami betegség miatt alkalmatlan, ezért ül reggeltől estig a sarokban.

Egy dolgot azonban sehogyan sem tudtak kikutatni, hogy akkor miből él, hiszen minden emberi számítás szerint már régen éhen kellett volna halnia, és ezt mégsem tette meg. De ez nem is érdekelte őket igazán, a fröccsét kifizette, részeg sohasem volt, egy dolog azonban zavarta a maligánban egyesült közösséget, hogy bár ők nagy hangon kommentálták mindig a tévéből kifolyó dolgokat, ennek a hatvanasnak a szeme sem rebbent soha, nem lehetett tudni, kit utál, kit szeret, vagy netán kit fojtana meg egy kanál vízben, mint arról rendszerint élénk vita szokott kibontakozni a maligánosok között.

Egyik ilyen volt, a mási meg olyan. Szidták Orbán jó édes anyját csakúgy, mint a böszme Gyurcsányt, meg a többit. Olykor ordibálásba hajló vitáikból – amelybe a kocsmáros is mindig bekapcsolódott – viszont kitetszett, hogy egyáltalán nem értenek semmit sem abból, ami a kocsma falain kívül történik. Egészen elképesztő párbeszédek zajlottak közöttük, mutatva nyájas népünk lehangoló szellemi állapotát, ami viszont itt senkit sem zavart, kiordították magukból a sötétséget, záráskor pedig elégedetten dorombolva mentek haza a legények.

Így telt el minden idő, ha esett, ha fújt, ha sütött a Nap, ha csikorgott a fagy, voltaképp a kocsmában megállt az idő, illetve inkább körbe-körbe mászott, mert – és ezt már a titokzatos Józsi figyelte meg – az ordibálásban elhangzó érvnek látszó állítások már régen elfogytak. Ahogyan az emegy is voltaképp mindig ugyanazt mondta, a maligánosok reakciói, szavai is ugyanazok voltak, így hülyítette meg teljesen őket a telekép, és váltak olyanná, amit az emegy urai elképzeltek maguknak, mint ideális polgártársat.

Egy napon ezt az idillt zúzta szét a mindig hallgatag indián-Józsi, bizonyságát adva annak, hogy a tűrőképesség véges, és egyszer minden elszakad. Utóbb visszakutatva a maligánosok rájöttek, hogy egy mondat fordította ki magából a hallgatag embert. Pontról pontra, másodpercről másodpercre föltérképezték az eseményeket, és abban egyeztek meg, hogy a bűnös szöveg ez volt: „A Fidesz értékelése szerint a magyar baloldal minden eszközzel csak Soros Györgyöt védi.” Ekkor történt meg a csoda. A hallgatag ember fölnyerített, mint egy kehes ló. – Soros. – mondta ezt még halkan.

Abban a pillanatban lett néma csönd az ivóban, csak az emegy duruzsolt orrhangon. Mindenki a sarokba bámult, ahol az események kezdtek fölgyorsulni. A hallgatag megemelte hangját, és látszólag összefüggéstelenül, de egyre hangosabban mondta már a magáét. – Andy Vajna. – Bámultak rá, nagyon. – Kaszinó. – Folytatta a hallgatag. – Paks 2, Mészáros Lőrinc, PISA teszt. – Leesett az álluk, mert már ordított. – Trafik. Rogánhelikopter. Baltás gyilkos. – Ekkor fogta a poharát, és a tévéhez csapta, a kocsmáros meg hívta a rendőröket. – Propaganda média. – Üvöltötte, és felrúgta az asztalt.

Kintről szirénázás hallatszott, ott is ordítottak, majd lábdobogás, és kommandós kinézetű alakok nyomultak be az ivóba. A hallgatagot viszont semmi nem állította meg, fölállt, és úgy ordított. – Pasa park. Stadion. Nyugdíjrablás. – Ekkor kapta az első gumibotot a bordái közé, de nem zavarta. Rávetették magukat a kommandó-szerűek, és a földre teperték. A kupac aljáról ordított tovább. – Letelepedési kötvény. – Ekkor pofánverték, és megbilincselték. Eleredt az orra vére, de folytatta. – Szegregáció, nyomor, CEU. Népszabadság. Figyelő. Origo. Putyin. – Ez hallatszott utoljára, mert rácsapták a rendőrautó ajtaját, és visítva elhajtottak vele.

Csönd lett hirtelen, a kocsma úgy nézett ki, mint ahol öngyilkos merénylő járt, keblén jófajta bombával, az asztalok, székek fölborogatva, törött poharak szilánkjai a földön. A maligánosok bambán hallgattak, a kocsmáros állogatta föl az asztalokat meg a székeket, söpörte a poharak maradékait, és az az érzés terült el benne szélesen, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanaz. A tévé még mindig orrhangon pofázott, de a kocsmáros egy mozdulattal kapcsolta ki, mert rájött, hogy attól ment el a hallgatag ember esze. – Ne má! – Mondták a maligánosok, és nekiláttak megbeszélni a szokatlan történéseket, ezúttal a legteljesebb egyetértésben.

Magyar Csang cseng

Már semmit sem tudok, viszont egészen biztos, hogy közelít az apokalipszis. Minden jel erre utal, mert itt van nekünk ez a mi nagy falunk, a mi Csang csengünk, amely bővül a közeljövőben Románia partjainál is, és a falakon belül az történik, amit Orbán Viktor csak akar. Nem jó ómen.

A kínai nagy falat (長城) népszerű magyar átírásban Csang cseng, Csin Si Huang-ti kezdte építeni akkor, amikor a mi Krisztus urunk még gondolat sem volt, hogy megvédje a földmíves Kínát az északi nomád törzsektől. A végén úgy nagyjából tízezer kilométert húztak föl.

Nem pengés drótból, hanem eleinte döngölt földből, később meg téglából, mégis cseszhették az egészet, mert amikor az első Csin császár 289-ben megmurdelt, a lázadók mégis csak a nomádokat hívták segítségül, és így lett Észak-Kína császára az amúgy mongol és nyilazós Liu Yuan.

Ennyit a falról, na meg még annyit, hogy tehát amennyire nem védett meg a barbároktól senkit sem, úgy tette azonban egyre belterjesebbé az egész országot, ahol a népek a köldöküket vizslatták, és szinte minden kapcsolatuk megszűnt a falon túli világgal. Ilyen sors vár ránk is, ahogy elnézem kedves vezetőnk ámokfutását, amit itt művel nekünk.

Amint a The Times volt szíves kifejteni, huszonhárom uniós tagállam ultimátumot akar intézni idén Magyarországhoz és Lengyelországhoz, melynek értelmében vagy elfogadják a menedékkérők áttelepítését célzó uniós programot, vagy távoznak az Európai Unióból. Gyönyörű kilátások.

Mivel tudjuk, hogy a mi despotánk hatalmát egyedül az Unióból érkező pénz tartja életben, ennek hiányában ő nem északra fordul majd, mint a hajdani kínaiak, hanem kelet felé, és így lesz magyar uralkodó a messzi sztyeppék harcosa, aki I. Vlagyimirként kerül majd be a történelemkönyvekbe.

Ne tessenek röhögni, ez egyáltalán nem vicces. Amint a CEU példája is mutatja, a falon túli gondolatokat mindenképpen száműzni igyekszik a mi első császárunk, és ezek nem a korai Kínában még uralkodó zen buddhizmus, hanem a liberalizmus mocska, amitől annyira rettegnek, hogy még a liberal arts-tól is óvna minket a mi Lázárunk, amiből ékesen kitetszik végtelen nagy tudása.

Nincsen egészen egyedül, a hőskorban a balneológia nyert új értelmet Pokorni et. zűrös fejében, aki nem értette, mi szükség van bálnákkal foglalkozó tudományra a tengertelen, ámde ellentengernaggyal mégiscsak rendelkező Magyarországon. És ezek mondják meg nekünk a tutit, persze, meg is érdemeljük, illetve az a kétmillió zombi, akik a nyakunkra ültetik őket újra meg újra, mint majd jövőre is.

Szép világ lesz újra ruszki tartomány lenni. A másik irányba sorra ereszkednek le a sorompók, az amerikai nagykövetség kifejtette, mennyire csalódott a CEU ledarálása miatt, erre mára bekéretik a külügybe az ideiglenes ügyvivőt, mint ahogyan a németet is, hogy elmagyarázzák nekik a magyar virtust.

Ennek az a lényege, hogy egyetlenünk a nagy vízen túlra vágyik, mint elmesélte, hogy most már leülhetnek tárgyalni Washingtonnal, mert, és erre figyeljünk: “Az egy komoly ország, először megvárják, hogy legyen jogalap, ez most már megtörtént, most már csak ki kell hirdetni.” Na, ugye.

Ha most nem az volt az aljas szándéka, hogy egy nívós egyetemet ledaráljon, mert képzavarba menekülve nem tetszik neki a pofája, hanem csupáncsak az, hogy Trump elé járuljon, hogy személyesen kapja meg a jól megérdemelt maflását, akkor ölég nagy baj van. Másképp is, de így különösen, az már a végleges rothadás biztos jele.

Nehéz dolog, ha az ország első embere ennyire szegényes tudattal rendelkezik, ám, hogy mellette még kőbunkó is, az már zsenánt egy csöppet. Le akarja váltani az amerikai nagykövetet ugyanis, s midőn efelől érdeklődtek nála, azt bírta felelni, hogy nőügyekkel ő nem foglalkozik. Ilyen nívón állunk most a Csang csengünkbe bezárva, ahol már minden lehet, de nincs értelme semminek sem. Apokalipszis itt és most.

Nincs egy Speerünk

Ma tehát országunk gyűlése tárgyalja, és minden bizonnyal el is fogadja a „Lex CEU”-t, hogy kies hazánknak még jobb híre kerekedjen a nagyvilágban, mint ami eddig is volt neki. Ezt a sietséget ki más, mint Semjén fővadász szorgalmazta, mondván, hogy „kormányzati érdek” fűződik a gyalázathoz. Ilyen sürgősségi ellátást ülésszakonként hatszor lehet kérni, a „kormányzati érdek” tehát nagyon nyomós lehet, csak föl kell fejteni, mi is lehet az.

Az egyik vélekedés szerint az egész cirkusz azt a célt szolgálja, hogy Orbán Viktor közelebb kerüljön a Fehér Házhoz. Lehet benne valami, hiszen oly régen vágyik már oda, és hiába hintette el szerte mindenkinek, hogy Trump az ő öribarija, csak nem érkezett meg az a meghívó sem kékszegélyű kistányéron, sem más úton-módon. Amilyen pitiáner és narcisztikus kis rövidnadrágos, ez a forgatókönyv is valós lehet.

Tegnap már pöckösen ült a póniján, és nyugtatgatta nagy arccal az aggodalmaskodókat, mondván: „Majd tárgyaluk az amerikaiakkal, hogy ők mit szeretnének, a jó szándék fogja vezetni a magyar kormányt és bizonyára az Amerikai Egyesült Államok kormányát is, tehát nincs ok arra, hogy bárki ideges legyen.”

A másik eshetőség, hogy spontán módon előtört belőle az illiberális vadbarom, és voltaképp osztja Toroczkai László Jobbik alelnök, ásotthalmi, méltán híres polgármester velős véleményét, aki szerint „A CEU az elsikkasztott rendszerváltozás óta külföldről mozgatva, de Budapestről mérgezi a levegőt, támadja a nemzet és a társadalom alapjait. Soros egyetemével nem gyáván finomkodni kellene, hanem nemzetbiztonsági veszélyre hivatkozva betiltani, bezárni, a romjait pedig sóval behinteni”

Ennyit arról, hogy a Jobbik és a Fidesz mennyire áll eltérő szellemi alapokon, mint kitetszik, semennyire. A különbség annyi, hogy az egyik fasiszta alakulat hatalmon van épp, míg a másik meg erre ácsingózik vizslával a kézben vagy sót hintegetve, a végeredmény egy és ugyanaz.

A CEU jogállásáról és szellemi műhely voltáról most nem ejtenék szót, akit érdekel a rezsim újabb ámokfutása, úgyis tisztában van vele. Mutatja ezt a hétvégi tüntetés váratlan sokasága, a megszámlálhatatlan tiltakozás itthonról és az egész világról, amely érveket a rendszer természeténél fogva söpör le az asztalról, mert csak.

Megszokhattuk már rég, hogy a választói akarat nem igazán érdekli az egyre inkább diktatúra felé hajló, vagy oda már meg is érkező rezsimet. Sőt, magunk közt egészen szomorúan és csöndesen azt is be kell látnunk, hogy a választók döntő többségét ez az egész teljesen hidegen hagyja, a keményen dolgozó kisember azt is gondolhatja, hogy a CEU a CBA leányvállalata, mondjuk.

Főleg, ha egyáltalán a hír eljut hozzá, de nem jut el. Itt, minálunk a megyei napilap Mészáros Lőrinc jótékony kezeiben van, és sikerült benne oly mellékvágányon és röviden tudósítani például a tüntetésről, hogy a gyászhírekbe belefeledkező olvasó még véletlenül se találkozzék vele.

Ha halványan földereng neki valami, az úgy tűnhet, mintha egy másik galaxisban történne, következésképp érdektelen, a kiváncsiabbak esetleg odáig eljutnak, hogy ezek a „pestiek” már megint verik a nyálukat valami miatt, és semmi több. Olcsóbb lesz emiatt a kenyér? Nem. Akkor ki a szart érdekel. Íme, a magyar választópolgár tudata.

Ez ugyan mellékszál, de korántsem lényegtelen, mert azt mutatja, miért vezet minden egyes közvélemény kutatáson a Fidesz még mindig toronymagasan, és ez így lesz jövő tavasszal is minden bizonnyal, de térjünk vissza a kályhához. Másik nemzeti hősünk, Harrach Péter szerint a sietséget az indokolja, hogy: „Az a politikai hisztéria, ami követi ezt az előterjesztést, indokolja, hogy minél előbb véget vessünk ennek a cirkusznak”.

Oly jellemző, hogy egy pillanatra sem merül föl a „cirkusz” leállításának legegyszerűbb módja, hogy visszavonnák a tébolyt. Michael Ignatieff, a CEU rektora világosan elmondta: „A CEU New York Állam oktatási minisztériuma és az Egyesült Államok egyik legnagyobb akkreditációs szervezete, a Middle States Commission on Higher Education által bejegyzett, illetve akkreditált felsőoktatási intézmény. Ugyanazokon az ellenőrzési folyamatokon esett át, mint a Columbia vagy a New York University. Magyarországon a CEU a magyar hatóságok által kibocsájtott engedélyek alapján működik, a magyar törvényekkel összhangban.”

Ennél egyértelműbben nem lehet elmagyarázni a degeneráltaknak a helyzetet, akik most, ma, elfogadnak egy törvényt, hogy az eddigi törvényes állapot megszűnjék. Ha ez így lesz, márpedig így lesz, akkor a romániai magyar egyetemek is csomagolhatnak, mint az a napokban fölmerült.

Éppen ezért ez az egész őrület nem tekinthető egyébnek, mint tudatos rombolásnak, ami persze nem idegen Orbán Viktortól, elég csak a Kossuth térre gondolni, illetőleg nem tárgyiasult formában az egész ország szétcseszésére. Hitler, vesztét érezvén 1944 végén kiadta a Néró-parancsot, amely azt irányozta elő, hogy az egész országot döntsék romba, mielőtt a szövetségesek kezébe kerülne. Albert Speer pedig, aki amúgy a végsőkig hűséges volt hozzá, mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza. Ilyen alattvalója Orbánnak nincs, így rohan az ország a vesztébe.

Mert hiába vágyakozik a nagy Amerikába, már megszólaltak a hangok, amelyek azt mutatják, útja meglehetősen hánykolódós lesz. A New York Times, ami nem a Magyar Idők, ugye, így fogalmaz: “Ha a törvénytervezet átmegy, ez lesz az első törvénybe foglalt támadás egy egyetem ellen az EU-ban. És ez lesz az első alkalom, hogy egy amerikai szövetséges állam, NATO-tagállam nyíltan megtámad egy amerikai intézményt a saját földjén.” No comment.

Napi hülye

Van a fideszfiúkban valami sajátos kényszer, hogyha eljő a vasárnap, akkor összetrombitálják a sajtó segédmunkásait, hogy agyuk különös, bugyborékoló tartalmát megosszák a nagyvilággal. Mindezt tán azért, hogy a hívek ne maradjanak szellemi falat nélkül, az ellenoldal pedig höröghessen vagy röhöghessen, ki-ki gusztusa szerint.

Tegnap, amikor megdőlt a melegrekord megint, Németh Szilárd volt a soros – hehe -, hogy magas hőfokon tartsa a harci kedvet, és az ínyencek dörzsölték is a tenyerüket, mert az ő szeánszai mindig különleges szellemi kulináris élménynek ígérkeznek, és, magunk közt szólván nem is kellett csalódniuk. Új értelmet nyert a világ a csepeli fiatalember szavai által.

Mielőtt azonban belevágnánk mondandója ismertetésébe, némi malíciával vegyes csodálkozással tesszük fel a hangszórót érő kérdést, miszerint Németh Szilárd mért nem a templomok dohos, tömjénszagú mélyén hűsölt a megszentelt napon, hiszen valaha ezt annyira akarták, hogy még a boltokat is bezárták miatta. Mindenkinek sokkal jobb lett volna, ha a miatyánkot pofázza, és nem azt, ami alább következik.

Németh Szilárd, mint szülőanyja, Orbán Viktor, meg úgy általában az egész tolvajbanda szerte a világon összeesküvéseket föltételez, amely az ő Istentől eredeztetett hatalmukat akarná aláásni és aknázni, és így volt ez most is, midőn a rezsiharcos előállott a farbával, hogy aszondja: „Egy olyan furcsa koalíció alakult ki az ellenzéki oldalon, amelyben a baloldalt Soros György, a Jobbikot pedig Simicska Lajos rángatja, finanszírozza.”

A Sorost azt már megszoktuk, ez a simicskás közlés viszont teljesen új, és itt a lényege: „Simicska Lajos azt követően gondolta úgy, hogy kell keresnie magának egy parlamenti pártot, miután a Fidesz-kormány nem úgy táncolt, ahogy ő gondolta, sőt, a parlamentben neki nem kedvező döntéseket is kezdeményezett. Vona Gábort meg is találta, meg is vette dekára, Simicska Lajos a Jobbiknak juttatott pénzért cserébe azt kérhet a párttól, amit akar.”

Érdekes dolgok ezek, el nem tudom képzelni, Simicska mi a szart kérhetne cserébe az amúgy nem létező támogatásért, de a Dunában megbúvó ellenséges békameberek óta tudjuk, hogy a veszedelem ott van minden kilométerkőnél, ott lapul minden bokorban, de legfőképpen Németh Szilárd likacsos agyában.

Viszont még ez sem volt elég, Vonát is meg kellett rónia a cuki kutyás pálfordulásáért, mondván: „A párt agyonhallgatta a kvótanépszavazást a részvételi arány csökkentéséért, majd nem szavazta meg a betelepítési kvóták ellen kezdeményezett alaptörvény-módosítást, továbbá végig összeállt azokkal az álomgyilkosokkal, akik az olimpia megbuktatásával akartak maguknak új politikai esélyt teremteni.”

Aztán, amikor ebbe a katyvaszba valahogyan még belekeverte Heller Ágnest is, akkor tényleg látszott, hogy egészen nagy a baj, amit bizonyított a szimfónia befejező tétele is, ami így szólt: „A Jobbikkal ellentétben a Fidesz-kormány nem engedett semmiféle üzleti, vagy politikai nyomásgyakorlásnak, és ezután sem fog.”

Nos, ekkor a magam részéről fölnyerítettem, és egyben meg is sajnáltam szegény ördögöt, mert nagyon szar lehet ilyen szellemi munícióval élni abban a világban, amelyről fingja sincs az embernek, mert eltakarják előle a fényt a rezsicsökkentett csekkek. Mindenki mögött áll valaki, ez tudvalévő, Németh Szilárd mögött is ott áll a főnöke, aki kiterelte őt a pihenőnapján ökörségeket előadni, és nem mehetett ezért misére, de még TESCO-ba sem. Hallatlan.

Viszont, mint aztán a nehéz nap délutánján kiderült, a simicskázás nem volt ok nélkül való. Állítólag a hajdani haver házát hetek óta megfigyelés alatt tartják a paparazzik, ami kezdi kiborítani Lajosunkat, és most a gecizésnél bővebben is kifejtette álláspontját, mondván: „Ez egy büdös bűnöző banda, amelynek el kell takarodnia.” Mindezt az egyik fia, Ádám egészítette ki ezzel a szösszenettel: „Azért a családdal csak ésszel! Viktor! Most az kell neked, hogy teljes coming outot toljunk a kis pereputtyodról??? Teljeset???? Ettől félsz te is! Ti vagytok a nagy keresztények???”

Mi pedig mindezek után szívrepesve várjuk már azt a coming outot, ami viszont soha nem fog bekövetkezni. Ugyanis, amikor Lajos még NAV elnök volt, és a „Hosszú bájtok éjszakáján” eltakarította a mocskot, akkor börtönt érő bűnrészessé vált maga is. Ergo, kölcsönösen tartják egymást sakkban a gecivé vált cimbivel, nagy reményeink tehát ne legyenek. Marad nekünk, hogy Németh Szilárdon röhögjünk, és ez se semmi.

Plakáthalál

Özv. H. J.-né, miután a rigók napkelte előtt egy órával fölkeltették álmai gőzeiből, oldalra nyúlt, a pállott vízből kiemelte fogsorát, konyharuhával kicsit megdörgölte, és aszott ínyére helyezte a rágást szolgáló műanyagot. Mindezek után a sarokban lévő lavórhoz csoszogott, megpaskolta vízzel ráncos arcát, lafogó mellei tövét meg hónalját, így felfrissülvén pedig magára öltötte szakadt otthonkáját meg a mamuszt, és nekilátott túlélni ezt a napot is.

Tegnapról maradt még egy kis cikóriás teje, cukorral, csakis cukorral, abba belemorzsolt egy fél száraz zsömlét, megvárta, míg gusztustalan, alaktalan péppé alakul át az egész massza, és kiskanállal majszolgatni kezdte az életben maradás ocsmány moslékát, és még mindig sötét volt, de a rigók egyre hangosabbak voltak, majd beszakadt ordításuktól az ablak. Bekapcsolta hát az urától rá maradt Sokol típusú hangtéglát, ahol híreket mondtak, örökké csak híreket.

Özv. H. J.-né ilyenkor szokott meghasonlani, ami minden egyes elcseszett napját teljesen tönkretette már kora hajnalban, mert amit ott hallott, sehogyan sem passzolt azzal, amit pápaszemes szemeivel látott, pláne nem, amit saját, lehangoló életében tapasztalt, de úgy hitte, benne van a hiba, hiszen nem dolgozott már keményen, mint a többi kisember. Bár egész életében ezt tette a gyárban, aztán, amikor azt bezárták, a bölcsőde konyhájában, de ez olyan régen volt, hogy már alig is emlékezett rá.

Kitartottnak, az állam ribancának érezte magát, és tán épp emiatt, mintegy törlesztésként hallgatta minden reggel a híreket, amelyekből semmit sem értett, csupán szavak maradtak meg a fejében, hogy Brüsszel, migránsok, terrorizmus, kommunisták, ilyenek. Ettől mindig megkeseredett a túlcukrozott cikória a protézise alatt, és elkezdett a szíve kalapálni, mert az nagyon gyenge volt szegénynek, összevissza, kihagyásokkal verte a tamtamot a melle alatt, ilyenkor lila lett a szája, mintha kirúzsozta volna.

Okosabb ő ezektől a hírektől nem lett, csak a rossz érzés növekedett benne minden reggel, amit estére úgy-ahogy ki tudott heverni. Most viszont elfogyott a szívgyógyszere, és nem volt képes megregulázni az öreg jószágot, viszont a boltba át kellett imbolyognia, mert nem volt otthon se tej, se zsömle, és főzni is kellett volna valamit már ezen a héten. Ahogy világosodni kezdett, úgy, ahogy volt, mamuszban, otthonkában indult a túrára, és amint kilépett az utcára, ott állt előtte egy bazi nagy kék tábla, rajta a felirat, hogy „Állítsuk meg Brüsszelt!”

Ezt ismerte már a rádióból, de ilyen testközelből még soha nem tapasztalta meg a harcot, vizsgálta hát elölről meg hátulról, de csak a fölirat égett bele a szívébe meg az agyába. És ekkor fordult be a sarkon a kamion. Özv. H J.-né rendetlen szíve kalapált, már alig is volt magánál a reggeli csípős hidegben, és ahogy a monstrum közeledett feléje, elméje teljesen elborult, úgy érezte, hogy a karácsonyi utalványát meg kell szolgálnia, hogy a tartása visszatérjen. A kamion haladt, ő már nem is látott semmit, csak, hogy valami közeledik. Jön Brüsszel, gondolta, és feltartott kézzel állt az autó útjába, testével védve a hazát. Akkorát csattant, hogy a környék összes kutyája egyszerre ugatott fel.

Kampec dolores XLV. – Evolúció

Miután Béla felismerte, hogy Istennek hagymaszaga van, ilyképpen nem morózus öregember, hanem sokkal inkább dúdolászó nagymama lehet, belátta, hogy a szakralitás teljesen odaveszett, hogy a bádogbános inkább csaló, elvetemült cirkuszi mutatványos, mintsem az elveszett lelkek mestere, ebből fakadón pedig aljadék gazember, újra idejét látta annak, hogy felforgassa a duplagyűrűsök életét, akik immár egyedül tartották életben a babonák földjét, ami mindig csütörtök.

Ahogy idáig jutott elmélkedésében, rádöbbent, hogy nem a túlvilág, hanem a földi idő fogja, és ebből sokkal inkább nem tud szabadulni, mint a dohos és tömjén szagú hókuszpókból, mert olyan erővel zuhant rá a tavasz a rigók ordibálásával, hogy teljesen laposra nyomta, és már-már látni vélte a fény végét, ami az ő megfogalmazásában poszt mortem hallucinogén állapot, amelyet tévesen neveznek mennyországnak.

Meg kellett vizsgálnia tehát, hogyan hagyhatná oda az örökös csütörtököket, ami nagyon nehéz mókának ígérkezett, hiszen nem túlvilági démonokkal, hanem kézzel fogható, látható, érezhető öregasszonyokkal, meg olajos hajú traktoros legényekkel kellett szembe néznie, és nem lehetett mindezt úgy intézni, mint ami kedvenc időtöltése volt, hogy lelkének éjfekete tartalmát a kocsma pókhálós falára mozizza, és mintegy kívülről szemléli azt, ami a szívében kavarog.

Így köszöntött be a józanság kora, amihöz természetszerűleg fröccsöt kellett abszolválni elsősorban, mert, lássuk be, enélkül túl nehéz lett volna szembe nézni a valósággal, ami szürke, kizárólag mindig csak szürke, mintha egy kutya szemével látná az elcseszett világot, és majdnem elkezdte csóválni a farkát, amikor a fröccsök ura elébe tolta az italt, mint gondos gazda, és akkor nekilátott elmesélni neki az evolúció csodáját, hogy a harang zúgásába ne őrüljön bele.

– Tudtad? – Állt neki a mesének. – Tudtad, hogy az emlősök, amikor még a dínók uralták a Földet, és csak apró, egérszerű jószág volt az összes ősünk, és csupán éjszaka mozogtak, hogy a bazi nagy t. rex föl ne zabálja, vagy agyon ne tapossa őket, szóval emiatt nem láttak színeket? – A kocsmáros hülyén nézett rá, nem tudta elképzelni, honnan keveredett elő most meg ez barátja lelkéből, de nem is érdekelte igazán. Megszokta már, hogy a saját ritmusában éli az életét, és ennek megfelelően egészen váratlan tartalmak bugyognak ki belőle.

És akkor Béla nekilátott fölmondani mindazt, ami hosszú élete során az evolúcióról megragadt benne, az ázalék-állatkáktól kezdve a halakig, aztán jöttek a kétéltűek, a hüllők, a madarak és az emlősök, és már az előembernél járt, amikor egyszemélyes mozijába megérkezett az első vendég a külvilágból, ami jelenleg a falu volt, és egy fogatlan nagypapa képében tette tiszteletét Béla szabadegyetemén, de nem igazán törődött vele, reszkető kézzel szopogatta a fröccsét a bambaság kegyes állapotában.

És Béla, midőn a neander völgyiek és a homo sapiens öldöklő küzdelméről mesélt fennhangon, arra jött rá, hogy a demencia nem azért ül ki az öreg ráncos arcára, mert fölzabálta őt az idő, hanem, mert ilyennek született. Olyan volt a ráismerés, mint az ostor csapása, mert arra mutatott rá, nem ővele, nem Bélával van az eredendő baj, hanem az összes többi emberképű organizmussal körülötte, akik alig is különböztek a trogloditáktól, csupán barlang helyett kalákában kinyögött kockákban laknak, ami szuszogás fölzabálja az életüket, mielőtt a világra rácsodálkozhatnának.

Ilyen az összes, rémült meg Béla a ráismeréstől. Ilyenek a műanyag dömperesek, a sóhajtozó fiatalasszonyok, a férjeik, a nagymamák és a nagypapák, a rügyező arcú kamaszok, ilyen a bádogbános meg a két közmunkás, egyforma massza, ezért idegenek. Ekkor jött rá arra is, hogy az utóbbi tízezer évben semmi nem változott, csak a díszletek a nemzedékek egymást követő bamba forgatagában, csak ezek nem a tűz istenét imádják, hanem valami szakállas, szenvedő alakot, akit a bádogbános mutogat nekik napról napra.

Meg az apját, meg a szent lelket, hogy ezzel a hármassággal, meg az eredendő bűn hazugságával tartsák félelemben őket, hogy terelni lehessen a jámbor csordát, amerre csak akarják. És mindettől nem gerjedt éktelen haragra, mint az elvárható lett volna tőle, legalábbis nekünk, akik már alaposan ismerjük őt, hanem elöntötte a végtelen szomorúság, mert csak most látta meg, hová is született. Hogy a faja, amely az evolúció csúcsterméke volna, ezer generációval ezelőtt megrekedt az iszapban, és azóta egyhelyben rúgkapál.

Változás, ha van, csupán annyi, hogy most nem a kardfogú tigris, hanem kék plakátok ordas eszméi törnek rá, tartják rettegésben és rabságban, amelyek ellen nem elég a csontvégű dárda, hanem egyéb fegyverekre lenne szükség, amit még nem találtak föl, és talán nem is fognak soha. Szomorúan nézte a nyammogó öreget, aki a templomba készült, hogy hülyeségében őt a bádogbános újólag megerősítse, és ekkor jött rá arra, hogy az ellenség nem ezeknek a szerencsétleneknek a lelkében van, hanem rajtuk kívül, így semmiről sem tehetnek.

– Menthetetlen a világ. – Tette meg a cáfolhatatlan kinyilatkoztatást. – A fröccsök ura lemondón legyintett, mert ismerte Bélában a prófétát, a bamba öreg meg nyálcsorgatva nézett rá. – Tudod, tata – fordult most már célzottan hozzá Béla – pár milliárd év múlva ez az egész kóceráj önmagába hullik vissza, összezuhan, egy végtelenül sűrű pontba tömörül, hogy aztán esetleg újra robbanhasson, és kezdődhet minden megint elölről, és a te nyamvadt Istened semmit nem tehet? – Az öreg debil módjára forgatta a szemeit, amivel föltüzelte Bélát.

– Aztán lesz először megint hidrogén meg hélium – tört elő belőle a csillagász-filozófus -, ezek a bazi nagy csillagokban összesűrűsödnek, nyomódnak, tömődnek, aztán lesz a vas, meg a többi szar, amiből állsz te is tata. Kis víz, kis trutyi meg buborék, és az élet, pár milliárd év, aztán fölegyenesedsz a szavannákon, innentől már csak pár millió pillanat, és bölényt rajzolsz a barlang falára, és még néhány százezer esztendőcske, és kinő a földből a szaros falud, és megszülethetsz újra. Na, az lesz majd a föltámadás, nem a harsonaszó. – Itt tartott, amikor megszólalt a misére hívó harangszó. – Viszontlátásra. – Mondta az öreg, és elcsoszogott bálványt imádni. – Szerencsétlen. – Ezt bökte utána Béla, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és rákérdezett. – Hülye vagy? – Azt hiszem. – válaszolta Béla, és alámerült a kétségbeesés hívogató, zöld tengerébe.

Kiborogatott Heineken

A tegnapi, heti szellemidézésen, amelyet egyszerűsítő néven kormányinfónak neveznek, Lázár vezérminiszter et. szórakoztatta a publikumot a tőle megszokott magas művészi színvonalon. A hódmezővásárhelyi győző azt találta mondani az elmúlt hetek heroikus küzdelmeiről, amelyet ezúttal egy söröket gyártó cég ellen vívtak, hogy: mindenkinek köszöni, aki a gigászi csatában megivott egy Csíki sört, és kiborított egy Heinekent.

Ez, amennyire röhejes, annyira félelmetes is egyben. Teljesen biztos vagyok ugyanis, hogy egy csepp holland habzó nem sok, de annyi sem került a megszentelt magyar földre, hacsak nem már újrahasznosítva, okádás formájában, túlfogyasztás következtében. A magyar ember ugyanis nem hülye, ha a megspórolt lóvéját sörbe fektette, akkor nem fogja rituális céllal, dobszó kíséretében kiborogatni. Inkább a halál.

Másrészt meg, ha valami ismeretlen erő közreműködése nyomán mégis akadt pár partizán, aki ezt tette, akkor mi változott volna? A hollandok miképp károsultak volna, hiszen a borogatáshoz is meg kell venni azt a rohadt komcsi italt, ilyképp kár egyáltalán nem érte volna a galádokat. Nem. Sőt, mint hírlett, midőn Pártunk meghirdette a csatát, némely helyeken növekedett is az eladás ebből az ellenséges, nemzetrontó folyadékból.

De nem is erről van itt szó elsősorban, hanem a rituáléról és szimbólumokról. Olybá tűnik, ez a sörborogatási delír, hasonló funkciót töltött volna be, mint a klafa könyvégetések. Ezek, ugye vallási vagy politikai okokból történnek szertartásos keretek között, és azokat szokták máglyára vetni, amelyeket veszélyesnek tekintenek a hatalom gondolkodásmódjára nézvést. Nem föltétlenül a nácikra kell gondolni, Angliában égették el már a Sátáni verseket, a hülye Amerikában meg Harry Pottert.

Visszakanyarodva mégis Lázár vezérminiszter et. baromságára, ebből is kitetszik, hogy a rezsim szimbólumokkal és jelszavakkal óhajtja irányítani és butítani az alattvalókat. Ezt a célt szolgálják az óriásplakátok odaböfögött tőmondatai, a nemzeti konzultációk, a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!” visítás, meg a futballban egyesülő a nemzet, hogy más példával ezúttal ne is éljünk. Az egész kormányzásuk ilyen szimbólumok sorozata, hacsak nem közbeszerzésekről és más, zsebtöltő intézkedésekről van szó.

Ezekben ugyanis fölöttébb leleményesnek mutatkoznak. Egyenesen művészi szintre fejlesztették a szerzést, amely technikákat, ha majd egyszer Isten és a nép segedelmével megbuknak, és nyilvánossá válnak a titkos és szent iratok, tanítani fognak mindenféle egyetemeken, legfőképp a CEU-n, amely akkor már messze országokban fog székelni, ha így mennek tovább a dolgok. Rá is kimondták a Heinekent, és momentán nem tudni, mi lesz a vége, de már rakják a máglyát a könyvek égetéséhez.

Ilyen háttérrel büszkélkedett azzal a mi prime miniszterünk az Európai Néppárt őrsi gyűlésén – ahol egyébként elfogadtak egy Oroszországot elítélő fogalmazványt, és ő szemrebbenés nélkül megszavazta ezt is -, hogy nem vagyunk mi populisták. Na most: ebben a tömörülésben harminckilenc ország hetvennégy pártja van jelen. A másik hetvenhárom lehet, hogy nem populista, de hogy ez a miénk igen, az hétszentség. Olyannyira, hogyha tovább halad egyetlenünk a lenini úton, ki fogják baszni a közösségből, és akkor kereshet új haverokat. És ami a legfélelmetesebb, találni is fog, csak jobbra kell fordítania tokásodó, nemtelen élű orcáját.