rezeda – Oldal 265

Családi kör

Nem elég az ember gyerekének a tíz, duci kis ujja, hogy megszámolja, összeadja, kivonja és szorozgassa azt a tengernyi jót, amit pártunk érette tesz, de legfőképp helyette gondol. Főleg a szexuális életében, és ezen belül is a szent családi tűzhely kapcsán, amely totem az alfája meg az omegája annak a szuszakolós vágynak, hogy a polgártársnők bugyogójában, valamint a keményen dolgozó kisember vonalkódos gatyájában turkáljanak könyékig, hogy tele legyen szülve az ország leendő elsőáldozó kisdedekkel. De azt hiszem, hogy cseszhetik, mégpedig többféle okból.

Két napja láttam egy tanulmányt, igaz, a hanyatló nyugattól, hogy Kelet-Európa homo sapiens állománya vészesen fogy. Olyannyira, hogy bár lángoktól öleltünk még csak nem is az élmezőnyben szerepel a listán, de a jövendölések szerint csak hatmilliónyian leszünk az évszázad végére, ami időt bár rohadt sokan nem érünk meg, de mégis csak itt van. És ezen nem segít a kettőegészegyes szaporodási ráta, amely bűvös számot egyetlenünk a partedlije fölött, és a pörküttre ráhajolva kigondolt a lakótelepi kifőzdében, hogy aztán Rétvári Bence, az ország mókamestere egészen különös dolgokat hozzon ki belőle.

A lényege az egésznek, hogy az ország erős és büszke, ráadásul jobban is teljesít, mert, mint nyilatkozta, „jelenleg úgy tűnik, mintha a nyugat-európai országok nem bíznának saját családjaikban, fiataljaikban… ezért a demográfiai helyzetet külső forrásból akarják megoldani”. Magyarán, nem tudnak azok már toszni se tisztességesen, szemben ugye a keménytökű magyar legényekkel. Azt is delirálta, hogy „az unióban olyan irányú próbálkozás van, hogy átírják az egyes országokban a természetes együttélési formákat. Ezeket a több évezredes természetes fogalmakat, vagyis, a férfi-nő együttélését azonban nem megváltoztatni kell, hanem tisztelni és támogatni”.

Ebből az jön le a vasvellára támaszkodó értő nagyközönség számára, hogy Brüsszelben a nagyhasú kapitalisták kirángatják a jobb sorsra érdemes fiatal kanok farkát a vaginákból, és a Soros segge felé terelik. Rétvári azonban nem csak szexológus, hanem történész is egyben, mert azt is tudja, hogy ez az egész a gyarmatosítás miatt van így, és most már tényleg nem lehet tudni, ez hogyan jött ki neki. Talán úgy, hogy a nyugat Szodomává válásának okai közt föllelte még a különböző miniszterelnökök személyes családi viszonyait is, és ez nem vicc, bármennyire iszonytató egy baromság. Ellenben logikus hivatkozás, mert pár napja még Szent László példás családi élete volt az etalon.

További unikumok is akadnak ebben a fortyogó katyvaszban, például, hogy: „Az unióban jogi eszközökkel akarják átírni azokat a definíciókat, amelyek már az európai államok létrejötte előtt megfogalmazódtak. A különböző nemű emberek házassága és együttélése, a családi lét a természetes gondolkodásból, a biológiai rendből fakad. Nem hiszem, hogy ez ellen kellene küzdeni.” Harangkongásos tudatában valahogyan nem ragad meg, hogy ez az egész nem azért van, hogy Isten összes bárányát megbuzítsa, hanem elsősorban az okból, hogy a melegeket ne ruházzák meg a villamoson, és szittya álmodozók ne óhajtsák kiherélni őket.

„Aljas bűnökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elborította egész hazánkat.” Ez nem Semjén Zsolt fiatalkori zsengéje, hanem Horatiusé. Kizárólag a Németh-féle göröglatin kultúránk miatt jutott eszembe, meg az is, hogy a szabadság egykorú az emberiséggel, Rómában már Caligula előtt is Rétvárinak nem tetsző életet éltek a népek, még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” is széles körben elfogadott volt.

És hol volt akkor még Brüsszel, és pláne Soros. Jött viszont Augustus, aki rendet kívánt tenni elfuserált, a rómaiak libidóját kordában tartó törvényeivel, amelyeket meg is cseszhetett magunk közt szólván. Kiröhögték vagy fellázadtak ellene, mint saját édes lánya, Iulia is. Őt ugyan már tizennégy évesen házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, így végül három férjtől összesen hat gyermeke lett, azaz teleszülte Rómát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen, így az apja száműzte, mert akkoriban még nem voltak kolostorok.

Ez az egész csak azért villant be, mert a mókamester ősi definíciókról mesél, hogy a saját nyomorát igazolja. Ennek olyan izzadságszaga van, mint jófajta leharcolt kuplerájoknak, és az a tanulsága, hogy a népeket békében kellene hagyni a gatyájukban meg a bugyogójukban, nem matatni benne, és akkor sem fog összedőlni ez a rohadt világ, maximum a NER. Ám mivelhogy felettébb virágos a kedvem, iderakom a drága Marquez vízióját arról az asszonytípusról, amely a KDNP ideálja lehet, tessenek tanulmányozni:

„…Fernanda magával vitt egy aranykulcsocskával zárható, finom naptárt, amelyben lelkiatyja lila tintával jelölte meg a házasélet böjti napjait. A nagyhetet, a vasárnapokat, az előírt ünnepeket, az első péntekeket, a magányos ájtatosságokat, az áldozásokat és a havi periódusokat leszámítva, Fernandának évente mindössze negyvenkét kihasználható napja maradt, szétszórva a lila keresztek rengetegében. Második Aureliano bízott benne, hogy idővel majd csak elvásnak az ellenséges spanyollovasok, s a tervezettnél hosszabbra nyújtotta a lakodalmat. A házat elárasztották az üres pálinkás- és pezsgősüvegek, Ursula már belefáradt a kihajigálásukba, s ugyanakkor megbotránkozva látta, hogy a fiatalasszony és a férje nem egyszerre fekszik le, és nem is ugyanabban a szobában, miközben szünet nélkül pukkannak a petárdák, szól a zene, és nyúzzák az ökröket: eszébe jutott a saját esküvője, és arra gondolt, hogy hátha Fernanda is szeméremövet vett magára, ami aztán előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, és tragédiát okoz. De Fernanda bevallotta, hogy csak várni akar két hetet, mielőtt először magához engedné a férjét. Amikor a két hét letelt, Fernanda az engesztelő áldozatok csendes belenyugvásával csakugyan nyitva hagyta a hálószobája ajtaját, és Második Aureliano előtt félelemtől csillogó szemmel, mint egy riadt állat, és a párnán szétterülő rézszínű, hosszú hajával ott feküdt a földkerekség legszebb nője. Annyira elbűvölte a látvány, hogy az első pillanatban meg se látta Fernandán a bokáig érő és csuklóig zárt, hófehér hálóinget, amelyen egy gyönyörűen kislingelt, nagy kerek gomblyuk nyílt az ágyék táján…”

Most, hogy ezzel készen vagyok, valami eszményi férfitípust is keresnem kell a világirodalomban a NER számára. Vakkomondoros hőst még nem leltem, de rajta vagyok erősen, és mindeközben nem mondom ki, milyen mosdatlan szavak jutnak eszembe erről az egész szarhalomról, mert mégsem vagyok egy Ötös Számú Tagkönyv, ugye.

Kampec dolores LII. – Divertissement

Jointot ugyan nem kapott, de hurkás, poros haja még mindig csapott vállait verdeste, így tért vissza a színpadra Béla a fröccsök urának tátott szájától kísérve, aki megadta magát sorsának, mert végre megértette, hogy ennek soha nem lesz vége, meg persze nem is akarta igazán. Most is, ahogyan barátja lekászálódott a fáról madárszarosan, szivárványszín sapkával a fején, mint valami jamaicai tánczenekar, látta, hogy mindez azért történt, mert a Nap, akár valami nyúlós massza csorgott alá az égből, átugorva négymilliárd évet, egycsapásra elérve csillaglétének végóráit, amikor majd okoskodó asztrofizikusok jövendölései szerint fölzabálja a Föld nevű bolygót, és benne ezt az országot, ezt a falut és ezt a kocsmát is, teljesen értelmetlenné téve azt a szót, hogy örökké.

Béla is tudta, hogy Isten már nagyon régen meghalt, ezért tartotta álságosnak a bádogbános fondorkodásait, aki a duplagyűrűsöket úgy vágta át, mint valami rossz csaló a vurstliban, kiszívta a lelküket, hogy egy főnéni sátáni hatalmával eszközöljön csoportos lobotómiát, így lökve őket a debilitás mélységes bugyraiba, elvéve szemük csillogását, lekaszabolva testük valaha volt gerjedelmeit, ágas-bogas göcsörtté téve imába fulladt ujjaikat és mennyországot hazudva, amely némely neurológusok szerint nem egyéb, mint poszt mortem hallucinogén állapot, amikor testük már elkezdett párologni, hogy egy bűzös hajnalt követően ne maradjon belőle egyéb, mint szén meg vas, és mindenféle atomok, amelyek pár milliárd éve valamely csillagban keletkeztek az űr végtelen mélyén.

Innen látszott, hogy ez hazugság csupán, s ha az ember őszinte akart lenni, fel kellett tennie a kérdést, hogy mi igaz egyáltalán, hogy Béla, a kocsmáros, a duplagyűrűsök és a traktoristák nem csak árnyképek-e egy barlang falán, és amikor idáig jutottak, s egyszerre mindketten, Béla is, meg a fröccsök ura is, mint valami elfuserált ikrek, a rasztahajú újra bizonyságot tett arról, hogy ő nem erre a világra való, mert ősz barkója nőtt, bongyor, fehér haja lett, és valami eszelős fényekkel a szemében mély hangon így szólt: – Die Welt ist meine Vorstellung. -, majd marhabélszínt követelt, és arra a kérdésre, ki a jóisten most éppen ő, már Béla hangján felelt: – Viktor Eremita. -, és bár a kocsmáros marhával nem tudott szolgálni, arra mégis rájött, hogy Béla eltévedt az időben és a térben, ahol poros filozófusok eszméit keveri össze, de jól volt ez így.

Jól volt, mert azt mutatta, hogy Béla alakváltozásai, meg, hogy a kocsma az ő aurájától úgy viselkedik, mint egy gumiszoba, mindez azt jelezte, hogy bár odakint felváltva tombolt a hóvihar meg a szaharai forróság, és a vizesvödörbe a hőguta elől fejest ugráló rigók a másik pillanatban a jégen törték ki a nyakukat csőrükben tavaszi cseresznyével, szóval, hogy az idő így megbolondult, az nem egyéb, mint Béla nyüszítő menekülése az elől a valóság elől, amelybe beleszületett valami furcsa véletlen folytán, mert az anyja nem bírt a vérével. És a fröccsök ura rájött végre, hogy az egész mese csak Béla végtelen nyüszögése, mert a körmeivel a valóságot kapargatja csupán kitartóan, hogy mögötte valami értelmet találjon, de minden próbálkozása után csalódnia kellett.

És ez volt az a pillanat is, amikor a kocsmáros maga vált főnénivé és marha nagy indiánná egyszerre, és úgy vette el Béla kínokat okozó tudatát, hogy egy másik szinten, mintegy sub specie aeternitatis adja vissza neki, hogy barátja el tudja viselni a házfalakról csorgó vöröslő fájdalmat. Ezzel a bűnös és megváltó szándékkal kevert a borba vodkát és unikumot, és, amikor ez a massza olyan lett, mint valami habzó cokezero, ünnepélyes arccal barátja elé csúsztatta, kijelentve, ez jobb, mint a joint. És Béla, aki már egy partra vetett hal minden haláltusájával vágyakozott a feledésre, egy hörpintésre küldte magába, s miután az okádás nemes időtöltését későbbi korokba nyelte vissza, érezte, ahogyan a gyomrát elönti a forróság, agyát pedig a hulló falevelek ringása.

A cselvető egyetlen dologgal nem számolt, pedig tudhatta volna, hogy Béla tudatában ilyenkor olyan erők szabadulnak fel, amelyeket nem lehet kordában tartani, akkora energiák, amelyek legyőzik a gravitációt, féreglyukakat fakasztanak a falon, ezekben pedig Béla úgy száguldozik oda-vissza térben és időben, mint valami pattogó biliárdgolyó, s hogy némely hajlatokban feltűnik szerencsétlen Albert, aki zokogva követeli a receptet és reménytelenül, mert ő az értelemmel akarja megoldani azt, amit csak a szívével tehet az ember. Így szabadította magára a kocsmáros a veszedelmet beláthatatlan véggel, és eldöntötte, hogy beszerez valami mariskát, mert attól Béla agya nem formaegyezik majd, hanem jámboran vigyorogva diskurál a mókusokkal.

De addig munka volt, nem is akármilyen. Ahogyan a bűnös kotyvalék egyre inkább hatalmába kerítette Béla neuronjait, annál inkább rezgett a világ, mint valami kőkorszaki űrhajó visszaszámlálás közben, és amikor már azt lehetett volna hinni, mindent elnyel a föld, a kocsma ropogni kezdett, elemelkedett, akár egy túltöltött léggömb, s amikor elérte az első cumulusokat, az idő ott visított mellette, dínók röpködtek és Árpád népe, tatárok és törökök, bombák meg őszirózsák, gázkamrák és akasztófák, és amikor az első kék plakát is odairamlott az ablak elé, akkor egy lift kattanásával állott meg az ivó, de már a sztratoszféra magasában.

Így látták meg ők ketten a Hold sötét oldalát, s miközben odakint az angyalok kara mint szakadt Roger Waters adta elő, hogy Welcome my son, welcome to the machine, rájuk szakadt a kilátástalan reménytelenség, mert alant bokrétát ült egy tábor, talpaik egymásra léptek, és, amikor a fröccsök urának koktélja erőtlenedett, iszonytató zuhanással indultak vissza az anyaföld és a valóság felé mindenféle szekundumnégyzetekkel, rántott húsok meg moslékok szagát érezték, majd a kocsma csörömpölve landolt, megállt, s amikor falai kifelé eldőltek, mint egy részeg lámpagyújtogató, ott állt egy kupacban az egész díszes kompánia, hányva magára a keresztet, a bádogbánostól az öntudatos traktoristákig, és látszott, hogy ez másféle faj, mert fejükön másképp tapad a haj. – Ej, a kurva életbe – Így sóhajtott Béla, és megindult vissza a cseresznyefa csúcsára, mert látta, hogy máshol már nincs menedék.

Csillagsors

Létezik egy tanulmány, amelyet Kövér László nem olvasott, esetleg nem értett meg, és úgy emelkedett szólásra a magyar egészségügy kapcsán, kiverve az összes biztosítékot azokban, akik már tényleg láttak magyar kórházat belülről, és nem csak rózsaszínű képeslapokon.

Ez a dokument’ a 2014-es évet vizsgálja, s ha figyelembe vesszük, a helyzet azóta csak exponenciálisan romlott, akkor minden joga megvan a választópolgárnak arra, hogy berúgja a Lendvay utcai kupleráj ajtaját, és a kopaszokat félrelökve keresetlen szavakkal illesse a portást és a vezérigazgatót.

A górcső alá vett évben harminckétezer magyarnak nem kellett volna meghalnia, ha megfelelő ellátást kap, amire esélye sem volt. Az én anyám az előző év őszén kapott egy jófajta szepszist a sebészeten, hogy három héten belül ne kelljen már neki nyugdíjat fizetni.

A szomszéd Józsi combjából narancs nagyságú daganatot operáltak ki alig egy hónapja, három nap múltán emittálták – hogy miket nem tudok -, és két hétig naponta sántikált vissza kötözésre. Valami megmagyarázhatatlan ok miatt még mindig él, így mutatva fityiszt a maga módján a magyar egészségügynek.

Ez a 2014-es harminckétezres lista egyébként az évi veszteség több mint negyede, ami emberes adat. Van egy rossz hírünk is vezénylő csillagunk számára: ha ez így megy tovább, nem lesz elég a kettőegészegytizedes szaporodási ráta, s mire megvénül, és teljesen elmegy az esze, nem lesz kit etetni a hülyeségeivel.

Kövér házelnök et. akkor állította, hogy világszínvonalú a magyar betegségügy, amikor az is kiderült, hogy a rendszerváltás utáni nyomorban, 1992-ben kies hazánk a GDP hat százalékát költötte gyógyításra, most meg, hogy erős és büszke, már csak négyegészhetet.

További cukiságok még ebben a Barbie-világban, hogy alig van orvos, kétmillió keményen dolgozó panelproli fél órán belül nem jut el sürgősségi osztályra, az esetek ötödében a mentőre negyed óránál többet kell várni, a listához pedig mindenki tegye hozzá a gusztusának és tapasztalatának megfelelő toldást.

Ami viszont engemet a csillagokról való elmélkedésre késztetett, az az egy mondat, miszerint „Az egészségügyre költött pénzek a háztartások egyötöde számára katasztrofális terhet jelentenek.” Mondhatnám, hogy ezen el lehet gondolkodni, de minek, hiszen ilyen, drága polgártársak a kövéri világszínvonal, legalábbis a Gyalog galopphoz képest, ahol kordéval gyűjtötték a megboldogultakat a falu közepén.

Visszük a hullákat, hozzátok a halottakat, mondá a vásári kikiáltó a filmalkotásban, és tényleg, a tapasztalatot és módszert át is vehetné Balog páter, az erőforrások atyja, aki hullazsukokat küldhetne szerte az országba, és az összegyűjtött szavazni már képtelen állampolgárokat közmunkások vakarhatnák a föld alá.

Nincsen most jó kedvem, sőt, ha belegondolok, egészen szar kedvem van nekem, hiszen azt is be kell látnom, hogy a magyar emberek nagy részének nem csak az egészségre költött pénz jelent katasztrofális terhet, hanem úgy általában az egész létezést bajos finanszíroznia. Hiába, nem lehet mindenki decens Bözsi néni.

Visszatérve még házelnök/mester elvtársra, azt kell megvizsgálnunk, hogy mért hazudja le a csillagokat az égről ő meg a főnöke is, sőt, hogy ebben a kontextusban egyetlenünk álló, avagy hullócsillag-e, ha már itt tartunk. Nincsenek jó híreim egyáltalán.

Állócsillag nincsen, azt csak a Fidesz állítja. A mi Napunk is a Tejútrendszer Perseus-karában kering a középen ücsörgő bazi nagy fekete lyuk körül, úgy hozzávetőlegesen egymillió kilométer perórás sebességgel, és, ami érdekes, még csak a menetszél sem fújja a hajunkat.

S ha már a fekete lyukaknál tartunk, azok halott csillagok, amelyek egy szupernova robbanás után maradtak meg, előtte még azonban az a rohadt csillag mindenféle anyagokat gyártott le, hogy azok szertelökődve a végtelen térben belőlük éppen itt és éppen most Kövér és Orbán képződjön, hogy cseszné meg dartvéder a fénykardjával.

Egyébiránt, ha egy csillag megmurdel, nem válik feltétlenül mindent, még a fényt is felzabáló Orbán/oppardon fekete lyukká, lehet belőle neutroncsillag, pulzár, kvazár, vagy tűzoltó, esetleg katona. A lehetőségek száma végtelen, mint a magyarnak, aki szabadon választhat az egészségügy kínálta halálnemek közül.

A hullócsillagok is, amelyek a világűr szemetjei, légypiszok nagyságú meteoritok, még ezek is becsaphatják a népeket, mintha Finkelsteintől tanultak volna. Képzeljük el drága polgártársak, midőn egy ilyen átsuhan az égen, és csókra ingerli a szerelmeseket.

Rosszabb esetben ez nem egyéb, mint az űrállomásról kilökött, csonttá fagyott szar, amely kulacsomó elhagyva a geostacionárius pályát a légkörbe érve felizzik, a honleány pedig ettől a harmatos fűre hanyatlik, és széttárja a combjait. Tiszta átverés, de nincs ebben semmi nóvum, megszoktuk már.

És abba is gondoljunk bele, hogy drágalátos Napunk a maga észvesztő sebességével is csak kábé kétszázharminc millió év alatt kerüli meg a Tejútrendszer középpontját. Ebből a szempontból, amikor a dínók hatvanmillió évvel ezelőtt végleg megmurdeltek, mert hosszú volt a várólista, akkor még csak a tavasz vége volt a mi csillagunk évében.

Ma június elseje van, éjfél után pár perccel, és egészen biztosan nem érjük meg a kakasszót. Ha erre gondolunk a koszlott várótermek roggyant székein, helyzetünkkel, ha nem is valami rózsás, voltaképp elégedettek lehetünk. Ezt nem azért meséltem el, hogy a házelnököt felmentsem, csak úgy, játszásiból, meg, hogy teljen az idő, míg nem szólítanak.

Raffiakötőállvány

Mire újabb egymillió emberünk kitántorog Londonba mosogatni, arra a kegyelettel teli pillanatra Semjén Zsolt eléri a célt, amit maga elé tűzött, mint nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, valamint madárgyilkos, és meglesz az egymillió új magyar állampolgár. Ezt követeli Trianon és főképp a hatalmi téboly.

Ők a határon kívül született véreink, akik minden „tárgyilag kiterjeszthető” dolgot – lesz pénz – megkapnak az anyasági segélytől kezdve a nyugdíjig, pedagógus bértámogatástól a kismaci vérveres faszáig, amely júdáspénzekkel a fideszbagázs mindközönségesen szavazatokat vásárol arcátlanul és pláne a mi pénzünkön.

Ez nem új vaszisztdasz, csak ótvar ganajság, de ehhez is szokva vagyunk már, mint a nem ér a nevem, káposzta a fejem éthoszhoz, ami abban nyilvánul meg, hogy egy pillanat alatt mondják az ellenkezőjét annak, mint egy perccel előtte.

Orbán Viktor kedvenc nyomdaipari termékében, a Hangérien Tájmszban nyilatkozta azt a Kósa Lajos névre hallgató kupaktudat egészen pontosan 2017. március 19-én, hogy „a következő egy évben nem módosul sem a választási eljárási, sem a választójogi törvény”. Dehogynem, királylány. Ugyanis határon kívül rekedt véreinknek nehézséget okoz annak a rohadt levélnek a feladása is. Messze a posta, vagy nem tudja a drága, hogyan hívták a szülőanyját, mint legutóbb kiderült.

Hogy a mocsok tovább indázik, arra abból lehet következtetni, hogy Semjén Zsolt meg tegnap azt lengette be, „Elszánt abban, hogy egyszerűsítsék az anyakönyvi vonatkozásokat, és akár a választási szabályokon is változtassanak.” És ha ő egyszer elszánt, akkor még a szalonkák is trappolva menekülnek.

Ötletem sincs, hogyan lehetne még egyszerűbben elcsalni a választásokat, mint ismeretlen helyeken feladott, bizonytalan mennyiségű, ködös tartalmú levelekkel, amilyen a konzultációs hagymáz is, amire egyfolytában hivatkoznak. Ahogyan megint csak tegnap valami Dömötör kismufti, aki harcukat a 2015-ös bevándorlási konzultációra, a tavaly őszi kvóta-népszavazásra, és a most lezárult konzultációra alapozza.

Erre a diadalmas alig kétmillióra, ami az óceániai matematika szerint a nemzetet testesíti meg. Mindebből az következik, hogy a maradék és kisebbségben lévő nyolcmillió az út szélén lett hagyva, vagy már el is felejtették őket a magasságos hivatalok mélyein. A győzelem akadályai a megveszekedettek, csak egyelőre nem lehet legéppuskázni ilyen tömeget, mert a TEK-nek nincsen annyi tölténye raktáron.

Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket nagyon.

Ezt az egész trágyahalmot már százszor megénekeltem, meg milliószor mások, mindeközben a ganyé már a szájunkig ér, a Nap pedig vidáman süt a temetésünkön. Az én dolgom az a világban, hogy írjak. Másoké lenne a cselekvés, ők azonban egészen más dolgokkal vannak elfoglalva, aminek egyáltalán nem lesz jó vége.

Éppen a múlt héten néztem rá az oldalam számlálójára, és azt mutatta, hogy elértem az ezredik dolgozatot röpke három év alatt, amely tempó azt jelzi, hogy monomániásan mondom a magamét. Aztán kitörölhetem vele a seggem magunk közt szólván.

Ezek között a kiáltozások között van ésaiási ordítós, meg jónási suttogós is, mára azonban lassan a Brian élete félőrült prófétája szól már csak belőlem, mert zakkant magamra ismerek delirálásában:

„És azt fogják majd rebesgetni, hogy eltűntek a dolgok. És hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok. És senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a fura kis izé… raf… raffiakötőállvány, amihez hozzávoltak erősítve. És akkor majd a barát elveszíti a barátja kalapácsát és a fiatal nem fogja tudni, hogy hol vannak már azok a dolgok, amiket apáik birtokoltak, mert apáik csak előző este rakták oda este nyolc körül.”

Tényleg, hol vannak a dolgok? És pláne a raffiakötőállvány! Hol van már este nyolc?

Vakegerek Vecsésen

Örömmel telt szívvel látom, hogy a „rendközpontú organikus társadalomtudomány, az igazságközpontú közérdek-érvényesítő államelmélet és az üdvösségközpontú személyiségfejlesztő antropológia szintézise” mint vezérlő eszme győzedelmeskedni látszik kiválasztott honfitársaink különös tudatában, amelyre csak Amy szavaival lehet reagálni, hogy de felvágnám az agyadat, hogy megnézzem, mi játszódik le benne.

A fentebb idézőjelbe tett magvas gondolatok az „Érpataki modell” harmadik passzusa, és én voltam olyan barom, hogy el is olvassam. Mit ne mondjak, az üdvösségközpontú antropológia és az organikus társadalomtudomány legalább annyira lehengerlő idea, mint szíriuszi származásunk, vagy a japánokkal közös piros pötty a seggünkön. Nos, akik ilyennel bírnak, azok Vecsésre mennek majd július hetedikén, ahol a Pozsonyi csata emlékművének hűvösében fel fognak lázadni a liberalizmus ellen.

Minderről video is született, amelyben szittya tekintetű fiatalok vallanak a nagy vándorlásról, hogy mért mennek a savanyított káposzták földjére. Nos, az agresszív buzik, valamint a roma énekesek és nóták miatt, és ott “egy új erő fog születni, ami kíméletlen harcot hirdet a nemzetpusztítás ellen a rend és az igazságosság nevében”. Hogy ehhez mi köze van a Pozsonyi csatának, azt én nem tudom, mert ez arról nevezetes, hogy 907-ben a migráncsmagyarok a keresztényeket vágták, és még Theotmár salzburgi érsek is elesett.

Erről nem ártana beszámolni a friss keresztényüldözési államtitkárságnak, hátha Salzburgba is utal pár magyar adóforintot, mert bántják a hitet. Mindez így együtt, sőt, kiegészítve más érpataki tantételekkel, mint „a biztonságos és élhető település kialakításának elvrendszere és módszertana”, és pláne „az organikus közösségszervezés komplex társadalmi integrációs rendszere”, mutatják, hogy máris előttünk áll nemzetünk üdvözülésének egyedül járható útja. És az ilyen tudással felvértezett fiatalok keresik bőszen a liberalizmust, hogy a nagy elődök példáját követve hátrafelé nyilazzanak rá.

Nem tudom, nyájas olvasó, hogy átsugárzik-e a monitorodon, hogy miközben itt mókázva mutatom be a sivatagot, mennyire nyüszög ez én lelkem a liberális mocsárban. Az a legszebb a vakegerek eme harsonaszavában, hogy voltaképp burkoltan arra buzdít, öljünk meg minden rohadékot, de ez merénylet lenne Vian ellen, ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy a buzik és a romák megruházása lehet az, amely célként a tiszta tekintetűek elméjében lebeg. Valahogy úgy látják, hogy ezek a gátja az ő boldogságuknak.

És természetszerűleg a zsidók, ez akkor derül ki, amikor az egyik nemzetmentő legalább annyi jogot követel magának a Kárpátok alatt, mint azok kapnak Izraelben. Ez is érdekes idea, voltaképp nehezen is érthető, hogyan került a szittya gondolatvilágba, leginkább azért, hogy kilegyen a Szentháromság, buzi-roma-zsidó. Ezek kézzel foghatóak, őket lehet ütni, tarkón lőni és elgázosítani, csak be kéne vallani, hogy nácikok vagyunk, de eszük a tiszta tekintetűeknek még ahhoz sincs. Az egy kidolgozott – ha ocsmány is – eszmerendszer, ők meg leginkább csak artikulálatlanul üvöltenek.

Vecsés az nem Nürnberg, Kurszán fejedelem nem egy Odoaker, és a Magyar Gárda sem a Deutsches Ahnenerbe. És most, hogy mindez kiderült, azt kellene még tisztába tenni, hogy ilyen szellemi magasságokkal hogyan lehet harcolni a liberalizmus ellen, ami tulajdonképpen megfoghatatlan egy valami. Legáltalánosabban a szabad gondolatok széles spektrumát jelentő eszmerendszer, amely az egyén szabadságát jelöli ki legfőbb célként. Ennek ellentettjét inkább nem részletezném, végeredménye az a furcsa rend, amelyben nem szabad, ami jó.

Végül is, néhány degenerálttal nem érte volna meg ennyit foglalkozni, ha Pártunk felhígulásával nem jelennének meg ugyanilyen kósza gondolatok a kormányzásban is, amelyek a munka alapú társadalomban és az illiberális államban manifesztálódnak. És miközben a mi hülyéink a Pozsonyi csata emlékművénél delirálnak, ugyanaz mutatkozik meg lájtosan a törzsszavazó tudatában, amit ismét csak Józsi szomszéd sziporkájával demonstrálhatok. Ő általában dakotázik menekülőkről és romákról beszélve, ráadásul most egy copfos férfit látva azon mélázott hangosan, hogy ez ember vagy nő. Mindezek után több kérdésem már nincsen.

Ölni

Manapság felettébb divatos foglalatosság különféle géperejű járművekkel emberek közé hajtani. Jó is az, érezni a csont ropogását, a hallani hús puffanását és az andalító halálsikolyokat, mint tegnap is, Londonban megint. Az ilyesmi sokkal intimebb, mint személytelen bombákat robbantani, már majdnem olyan, mint a kést markolatig az áldozat beleibe döfni, abban érzékileg forgatni, hogy fröcsögjön a vér meg a szar, és kéjesen, közelről nézni, amint az áldozat szemeiben lassan kihuny a fény, és akkor jó, nagyon.

Hülye krimikben félművelt nyomozók adják elő rendszerint, hogy az ember három okból gyilkolászik, úgymint pénz, szerelem és nyomok eltüntetése. Kifelejtik belőle a leggyakoribbat, amely manapság mindent visz, hogy mert csak, önként, kéjjel és nem csak parancsra. Pedig ez fajunk legfőbb ismertetőjegye, amely minden más organizmustól alapvetően különböztet meg minket. A medve, az oroszlán és a többi rajzfilmfigura is csak azért harapja át állattársa torkát, mert éhes, és nem azért, mert utálja.

Néhány saját fajú kölyök kiirtása még belefér, de ezt meg az ösztöntől ihletett genetika duruzsolja szőrös füleikbe, és nem a képzeletekben élő és teremtett ördög, jerlik vagy Wotan. Bár ő kilóg a sorból, hiszen Margaritát és a Mestert különösen kedvelte, szemben ugye Berliozzal, akit Annuska olajával fejeztet le. Ez a mese az igazságról és boldogságról szól, míg az ember története már Káin óta az ölésről, sőt, ha belegondolunk, az egész történelem gyilkosságok végtelen sorozata, a dicső forradalmak csak úgy, mint a hódító háborúk, minden más csupán díszlet.

A történelem olyan, hogy egyfolytában zajlik, csak közelről nem vehető észre. Hosszú évszázadok után majd, amikor háromfejű és jóságos szíriusziak végeznek ásatásokat, hogy kiderítsék, miért és hová tűnt el ez a faj a Föld nevű bolygóról, legalább olyan tanácstalanok lesznek, mint a jelenkor vizsgálatai Atlantisz kapcsán. Nem látják, mert nem láthatják meg, a homo sapiens győzelme már eleve arra épült, hogy kiirtotta a neandervölgyieket, és azóta szüntelen ez megy. Elvágjuk a másik torkát, mert nem tetszik a frizurája.

Isten, ha van, odaadta a szabad akaratot, és az elveszett faj így él vele. A drága, csillogó szemű, ártatlan rövidnadrágos óvodások nagyítóval égetik szénné a hangyákat, a nagyobbacskák kutyákat nyúznak, a kiválasztottak pedig kadétiskolában tanulják az ölés tudományát. Akad néhány mutáns filozopter, akik meg poros könyvtárak mélyén várják a hordákat, hogy tarkón lőjék vagy agyonverjék őket a vezér, az eszme, Allah vagy Jézus nevében, de legfőképpen azért, mert ez olyan jó móka.

Nincs menedék. És mentség sincsen, főleg nem jelenleg regnáló kormányunk számára, amely a tegnapi furgonos pörformansz után is Brüsszelt és migránsokat kiált. A hülyéknek szánt útmutatóban szó sem esik arról, hogy miközben tövig nyomta a gázt, ez a homo azt ordította: „Meg akarok ölni minden muszlimot.”, ezen kívül Darren Osborne-nak hívják, és négy gyermekével Somersetben él. Vasárnaponként bizonyára a templomban dicséri az urat, mármint az övét.

Ilyen urakból, istenekből is annyi van, mint égen a csillag, csak ez a kereszténységet óvó államtitkárságból nem látszik. Onnan annyi dereng elő a mocsokból csupán, hogy minden nyomort és minden szart a muszlimokra kenünk, ezzel erősítve a degenerált haza védelmét, hogy az amúgy is pattanásig feszített idegek elpattanjanak, és végül aztán előkerüljön a vasvella meg fröcsögjön a vér. De mondom, ez egyáltalán nem újság, az emberiség, mint Isten alakjára megalkotott állatfajta arra született, hogy elpusztítsa végül önmagát és a Földet is. Így lesz, efölött nem nyitok vitát, csak türelmesen ki kell várni.

Emlékezőn és okádva

A rendőravatáson Orbán Viktor kijelentette, hogy megállította a népvándorlást, majd a friss húsok jó részét egyből elküldte határt őrizni, hogy csak az jöhessen az országba, aki a cimboráknak tejel, hogy majd a miénkből fizesse vissza óriási veszteségekkel, mert ki van ez találva.

Olyan volt ez az egész, mint ’41 novemberében a Vörös téren, ahol is a katonák elmasíroztak a generalisszimusz előtt, és a parádé után nem valami tavernába indultak vodkát szopogatni, hanem a frontra, hogy leginkább hősi halált haljanak. Ezek a mieink nem a Panzergruppe 3, hanem uszkve hét-nyolc menekült ellen küzdenek, és bele sem pusztulnak, csak a lelkük.

Ahogy itt van nekünk ez a globális felmelegedés, amely számos más öröme mellett a Föld nevű bolygó egyes vidékein elsivatagosodást fog okozni, úgy üli meg a magyar nem köztársaságot a szellemi ótvar, mert ez alkalommal is megmutatkozott, hogy a mi Kobánknak immár, hogy izmai lazulnak, más mondandója voltaképp nincs is.

És tényleg, hozzá már hűtlenek lettek a szavak, és agyának holdvilágát két szóval – migráncs, Soros – le lehet írni, illetve ezek mulatságos permutációival, amely elmebéli horizont azt mutatja, hogy megülte a futóhomok. Viszont ez a szint sajnálatosan elégséges az egyatábornak, mint a Józsinak is a szomszédban, aki némely delírek közepette azt kiáltja, hogy „Viktor az Isten!”, amúgy viszont nem nagyon érteni, mit beszél, mert makogásának értelme egyáltalán nincsen.

A sivatag olyan terület, amelynek vízháztartása állandóan veszteséges. Ez a legkonkrétabb definíciója a földi pokolnak, amely kies országunkban is kitartóan alakulgat, mert egyre rosszabb az ember közérzete abban a kultúrában, amelyet Orbán Viktor sötétsége szabadít ránk.

Itt, minálunk, vidéken is, az új „elit” azt visongta a színházbotrány kapcsán, hogy neki könnyű darabok kellenek. Tényleg így van. A „Falu rossza” például most épp szénné nyerte magát a POSzT-on. És amikor már másodjára láttam az emberi létezés különös dimenzióit bemutató borzongást, és hazatérve a Józsi megtudta esti kirándulásom okát, ismereteit azzal nyugtázta: „Abban cimbalmoznak, ugye?”

Végül is, igaza van, a világot így is fel lehet fogni, de amikor ez a szint válik zsinórmértékké, akkor az ember leginkább sikítana, vagy menekülne, ha van neki még hová.

Most, június elején készült egy felmérés, amelyben azt az eredményt dobta a gép, hogy több mint egymillió ember tervezi, hogy emlékezőn és okádva tántorog el innen messze, és az okok között a Fidesz-kormány és Orbán Viktor már előkelő helyen szerepel. Ennyit a londoni mosogatásról.

Mintegy félmillió polgártársunk már úgyis odavan, s ha még ez a milliónyi is útra kel, akkor itt tényleg nem marad más, mint sivatag, lárma, durva kezek, és azok, mint én is, akik nem tudnak már hová menni, mert öregek, sánták és süketek.

Ha ez így lesz, és mért ne lenne így, akkor másfél milliónyi szavazat elvész, miközben a határokon túlról újabbak érkeznek, és végleg elér minket az az új középkor, amelynek most tartják a bokrétaünnepét. Mindebben pedig a szellemi vigyázállás a legelborzasztóbb, mert jönnek a cimbalmos Józsik, ránk szabadítva az abszolút nulla fokot, ami – 459,67 Fahrenheit, és ugyan soha nem érhető el, de már a közelében is megszűnik az atomok és molekulák mozgása, hogy ránk szabaduljon az elfajult anyag.

Ők írnak neki

Vitézséghez forma:
„Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?/ Méltán tarthatja hát jogának,/ Hogy most megvessen engemet,/ De ha sorsom panaszszavának/ Szívében egy csepp hely marad,/ Nem fordul el, visszhangot ad.”
(Puskin)

Orbán Viktor addig-addig konzultálgatott nemzetileg népével, mígnem a fagyi visszanyalt, s immár az alattvalók irkálnak neki nyakló nélkül abban a reményben, hogy választ kapnak, de azt ugyan cseszhetik. Mert milyen naivitás már azt feltételezni, hogy a világ összes gondját párnás hátán hordozó jótevő egyáltalán törődik szeretett népe nyűgével. Éjjeliedény és mutatóujj.

Kedves vezetőnk levelekkel való kapcsolata meglehetősen ambivalens. Annyit tud erről a postai szolgáltatásról, hogy tízmilliót szétküld a Párt szerte a nagyvilágban Szváziföldtől Alaszkáig, északtól délig, és várja a csodát. Visszajön egypár, ezek számát négyzetre emeli, bontatlanul a szemétbe hajítja, és kijelenti, hogy győzött.

Ez a tempó irreverzibilis károkat okoz a polgártársak tudatában. Láttuk ezt például Győzikénél is, igaz, nála a baj mélyebb gyökerű, ám mégis csak orbáni ihletésre vált belőle Tatjana. Viszont azt nem tudja, hogy ez nem a romantika kora, sőt, ha jobban belegondolunk, azt sem lehet tudni, igazából milyen kor ez, mert olyan egy kiismerhetetlen massza.

Győző azonban megtette, amit megkövetelt a haza. Nem showmanként (?), hanem vérző szívű embereként (?) szólítja meg szíve egyetlen reménységét, mert veszni látszik a haligalis zebralét. Ráadásul tiszta lélekkel és szívvel. Győzőtől ennél sokkal több nem is igazán várható el, úgy véli, eddig a nagymamája segített neki, most majd Orbán fog, de hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány).

Ez az egész mostani valóság-illúzió a magyar ugar egy újabb sajátos gyümölcse, amely igazából annyit sem érdemelne, hogy kinyissam miatta álmos szemeimet, ha nem kapcsolódott volna bele Sóvágó László is, aki meg Hajdúszoboszló polgármestere. Mint ilyen, azt várná az ember, hogy a középső csoportos, kantáros tudatnál előrébb jár, de nem.

Orbán már nála is Rudolfokkal érkező gyedmaróz, akinek levelet írunk az északi sarkra, majd kitesszük a kandalló fölé a kötött zoknit. Polgármester úr sportcsarnokot óhajt városának és népének, ezért levelez, amit, mint kétségbeesésének ékes bizonyítékát, még a facebookon is megmutat, demonstrálva. mivé züllött ez az ország a szabadságharc közepette.

Ilyen éji meg hajnali órán egyáltalán semmi kedvem nincs ahhoz, hogy utánanézzek, Hajdúszoboszló részt vett-e a „Modern városok” turnéban, amely során, mint tudjuk, Orbán Viktor a hunyorgó, nyüves csillagokat is odaígérte a mázsás, szörnyű mennyboltról. De tulajdonképpen mindegy is, a fürdőváros csak úgy nem kap sportcsarnokot, mint ahogyan Veszprém uszodát.

De nem is ez az igazi baj, hanem az, hogy mivé teszi az alattvalót az illiberális demokrácia és az unortodox gazdaság. Könyörgő pincsivé, aki úgy véli, azt hiszi, elég egy levél a kedves vezetőnek, és minden vágya egyszerre teljesül, már, ha a király olyan hangulatban van. S hogy olyanban legyen, csak úgy kell táncolni, ahogyan ő fütyöl.

Orbán voltaképp célt ért. Őt és rendszerét – esetleg – le lehet váltani, bár erre egyre kevesebb az esély, az elhülyített népek tudatának lecseréléséhez azonban generációváltás szükséges. Ott tartunk, hogy a kádári tempó még ki sem kopott a magyar társadalomból, máris helyére nyomult az orbáni, és a kettő voltaképp egy és ugyanaz. Így sikerült körbeforogni majd’ harminc év alatt.

Tajtékos szavak

Gyönyörűséges ez a mi nyelvünk nekünk, egyszersmind kiváltképp nehéz is, egyeseknek pedig különösen nagy feladatot jelent a megfelelő használata. Gondoljunk csak a kupakokra és Németh Szilárd egynémely zsengéjére, hogy a többi szómágusról most szó se essék. Másrészt veszélyek is rejlenek benne, mert lássuk be, ha a szem a lélek tükre, akkor a nyelv pedig az organizmus hol tétova, hol pedig csillámló tudatáé.

Ma már százszor is meg kell gondolnia az embernek, hogy miket pofázik és irkál össze, mert a nemzeti téboly jelen szintjén könnyen kattanhat a bilincs a meggondolatlanul, össze-vissza hadováló ellenforradalmár csuklóján, mint ahogyan így járt dr. Dániel Péter ügyvéd, akit a reptéren kapcsoltak le, vagy Szily László újságíró, akit meg hajnalban az ágyából rángattak ki a fülkeforradalom éber őrei.

Előbbi Wittner Máriáról nyilatkozott a szíve szerint, utóbbi pedig Fásy Zsüliett kapcsán használt illetlen kifejezéseket, amitől a két érintett, illetve egyikőjük apukája igényelt saját használatra meghatározhatatlan mennyiségű seduxent. Dániel Péter azt mondta ’56 nagyasszonyáról, hogy „Primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti.” Ezek fajsúlyos szavak, s hiába kért bocsánatot, Dózsa László – a fényképről – is igazolta, hogy nincsen igaza, s ez így egyben már megér egy vezetőszíjat.

Főleg úgy, hogy Wittner Máriát hamarosan szentté fogják avatni, s mint azt tudjuk, szakralitás tekintetében a fiúk nem ismernek tréfát. Szily László vétke mókásabb, ő csupán idézett Fásy Zsülikéről írt szavakat, de ennyi is elég volt a rabosításhoz. A végeredmény az, hogy a jövőben nem lehet használni Zsülikével kapcsolatban az alábbi hangsorokat: álgipsy, álking, álénekes, kisfosy, tehetségtelen, borzalmas, hallgathatatlan, parasztvakító, és ezt a jelzős szerkezetet: szőke fosgyáros.

Van aztán olyan is, hogy a szavak egészen váratlanul mondatokká állnak össze, és Fásy Ádámról szólva ilyen végeredményt mutatnak: „A zeneipar legkártékonyabb gonosztevője.”, esetleg „Orbán Viktor seggében élő playback-hobbit.” Ezek is tiltólistára kerültek, mint annak idején az EMMI-nél a stadion, és még számos más, felforgató tartalmú lexika.

Amúgy, hogy ki min áll neki duzzogni, az habitus dolga. Svejk a fogdavagonban azzal állt elő az őket őriző szerencsétlen katonának, hogyha őt pézsmapocoknak nevezné, akkor azon megsértődhetne-e. A szerencsétlen megszólalni sem tudott, mert Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta az agyát némely előadásával, és ebből is kitetszik, hogy a szó valóban veszélyes fegyver.

Egyes források szerint százharmincezer magyar szó volna. Ezt nem tudom, hogyan számolták ki, mindenesetre Babits Mihály a vizsgálatok szerint műveiben közel négyszázezret használt, amiből huszonhétezer volt az egyedi. Arany Jánosnál ez a mutató kétszáznyolcvanhétezer, illetve az egyediből majd’ hatvanezret rittyentett oda a papírra.

Iszonyatos számok ezek, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy mai magyar átlagos értelmiségi proletár úgy nagyjából harmincezer szó segítségével mutatja meg likacsos agya tartalmát egy év alatt. Egyáltalán nem csoda tehát, ha a fideszfiúk ebben a végtelen szótengerben is csupán a rendetlenséget, a káoszt látják, és mindent elkövetnek, hogy feldolgozható szintre redukálják a használatos szavak mennyiségét.

Sikerült is nekik, manapság a Fidesz szókincse kimerül az alábbiakban: momentum, brüsszel, dk, mszp, botka, soros, jobbik, vona, migráns, gyurcsány, terror és rezsi. Azt hiszem, nem felejtettem ki semmit. A KDNP erre még rápakolja a család és a keresztény morfémákat, és ezek segedelmével minden közlendőjét meg tudja oldani. Föltűnt viszont, olyat, hogy Isten, nem igazán használnak, amely tapasztalat elgondolkodtatja a magyart. Már, amelyiknek erre van érkezése.

A rajongó hívőknek nincsen igazán, hiszen a folyamatos dob-, és harsonaszó úgyis elnyomja a bonyolultabb tartalmakat, a cizellált mondatoknak egyáltalán nincs funkciója a csatatéren. És ezért van az is, hogy minálunk a haldoklót és holtat a kántor vernyogása kíséri, és esélye sincsen arra, hogy negyvenkilenc napig olvassák a fülébe a Bardo tödolt (Bar-do thosz-grol), hogy utat mutassanak a léleknek. Mérhetetlen pazarlás volna ez, amely luxust a nemzetgazdaság egyáltalán nem engedhet meg magának.

Ockham borotvája

Annak, ami jelenleg folyik kies hazánkban, jól megnevezhető oka van. Túl sokat nem is kell rajta tűnődnünk, hogy rávágjuk a bűnös nevét, akinek záloga a kezünkben van, és ez Orbán Viktor volna, mon Dieu. És persze azt is megkérdezhetnénk, hogy mit érdemel, ha úttörőtáborban volnánk, de nem vagyunk ott. Viszont semmi sem ilyen egyszerű.

Tagadhatatlan, hogy vészes állapotban van az ország, valamint a benne élő emberek. Miközben a fortélyos félelem igazgat, és most már tényleg nem lehet tudni, mikor, honnan és kit visznek el, és pláne, hogy miért, mint most például Czeglédy Csabát, azok, akik pedig vakon hisznek, kezdenek teljesen megőrülni, mint az én ismeretlen cimborám is a boogie woogie klubból.

Ő fáradságot nem kímélve ostoroz engem az oldalamon, rajtam tartja a szemét, s holott felhívtam rá a figyelmét, hogy ne igyekezzen annyira, úgyis kivágom a kommentjét a francba, ez nem hatotta meg, és tátott szájjal szidja az anyámat, engemet, s holott magam sem riadok vissza a mocskos beszédtől még írásban sem, okádását inkább nem citálom.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy az ország egyetlen nagy hangulatban van, mégpedig egészen különösben, viszont ezen tulajdonképpen nem kell meglepődnünk. Oly régóta, és oly kitartóan cukkolja a sunyi hatalom a polgártársakat, amitől még a legjámborabb hintaló is fölnyerítene, nemhogy a keményen dolgozó, szarrá szívatott proletár.

Szelényi István, az MTA és a Yale kutatója minden bajok okát a hajdani alkotmányozásban látja, szerinte ott van valahol az ősbűn, meglátásom szerint viszont Sorosnál, és ezt most tényleg komolyan hiszem. Ő emelte ki a budi tövéből a parasztgyereket, és tartotta lélegeztető gépen a pártját jó ideig, most meg ott tartanak, ahol, de nem is ez a lényeg.

Egy Szelényi professzor megállapításában csalódott olvasó szintén demonstrálja nekünk, hogy az ország tényleg zizeg, éspedig így:

„Már azt hittem, valami olyan konkrét történelmi pillanatról rántja le a leplet a cikk, ami közvetlen kihatással volt a csutigeci szellemi integritására, ami kiváltója volt a Graz-protokollnak. Például a 2002-es nagy állfelkopás, vagy amikor El Kúró feltörölte vele a padlót a tévévitán, aztán még egyszer kicsavarta és kitörölte vele a seggét is. Az ősbűn valami ilyesmi lehetett, amikor a Grazi vitaminbomba hatása alatt, kábultan, egy parányi tudatossággal elhatározta, hogy felforgatja az egész az országot, a magyar népet pedig egy magához hasonló pitiáner, passzív-agresszív, ellenségeskedő, mindenféle kényszerképzetektől terhelt elmeroggyanttá teszi. Ezzel még adós nekünk a világ, a sors, az Isten, hogy legalább az okot megismerjük, ami miatt a csutigecit érdemeljük!”

Karakteres szavak és mondatok mitagadás, de azt tényleg nem lehet tudni, ha mindezek az örömök túlcsordulnak a klaviatúra peremén, mi történik, mi történhetik. Hiszen nem mindenki kétfarkú kutya, aki magáévá tette a kierkegaardi óhajokat, hogy legyen vele a nevetés. Például a CÖF-ös bagázsnak is egyfolytában rángatózik a szája széle, hogy az ilyen Németh Szilárdokról szót se ejtsünk.

Nagy, nemzeti tébolyda az egész ország, én pedig meggondolatlanul megfejtést is ígértem. Hogy rövidre lehessen zárni záros határidőn belül ezt a vizsgálatot, az „Ockham borotvája” elvet szükséges alkalmazni. A jámbor szerzetes szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb, azaz, minden, a dolog magyarázatához nem szükséges ok fölösleges és ennélfogva elvetendő.

Tehát minden külön értesítés helyett fogadjuk el a gyakorló orvos diagnózisát, miszerint Orbán Viktor súlyosan beteg. A gyakorlott szem szerint skizofréniában szenved, ami sajátos pszichotikus állapot, és ez nem tréfadolog.

Röviden úgy jellemezhető, hogy a beteg akarata, gondolatai és érzelmei szétesnek. A pszichotikus állapotok a realitásérzék elvesztésével, érzékcsalódásokkal, hallucinációkkal, az érzelmi élet zavaraival, téveszmékkel, tudatzavar jelentkezésével járó elmegyógyászati betegségek. Több tényező játszik szerepet kialakulásukban, de e kórképek kiváltó oka lényegében ismeretlen. Viszont a beteg úgy rakja össze a külvilág történéseit, hogy azokból egy veszélyes, ijesztő kép áll össze. A betegség aktív szakaszaiban a beteg veszélyes lehet önmagára és környezetére is.

Itt a hunyó, stimmt, sokat merengeni ezen fölösleges. Azon azonban már sokkal inkább, hogy a környezete és csatlósai ugyan nem terheltek, viszont mégiscsak Simicska-folyadékok. Tudjuk, hogy bár determinisztikus világban élünk, mindenkinek van szabad akarata. Sheldon előadásában: szükséges a táplálék bevitele, a salakanyagok ürítése, és oxigén a sejtek működéséhez, minden más választható.

És hogy ezt az egészet, amit most itt előadtam, erkölcsi szintre emeljük, térjünk vissza a dánhoz, aki így morfondírozott: „Az én vagy-vagyom nem a jó és a rossz közötti választást jelenti elsősorban, hanem azt a választást, mellyel jót és rosszat választunk, vagy amellyel ezeket kizárjuk. Itt az a kérdés, hogy milyen meghatározások mellett szemléljük az egész létezést, hogy milyen meghatározások mellett akarunk élni.” Gondolj tehát Malacka, gondolj.